Magyar Narancs: A most megjelent monográfiád mellett az Arany-művek új kritikai sorozatában a Kisebb költemények 1. című kötet anyagát is te rendezted sajtó alá. Egyenes út vezetett a pályádon Arany Jánoshoz?
Szilágyi Márton: Kezdetben 18. századosnak készültem, és tulajdonképpen ma is annak érzem magam. Annak, hogy egyre inkább a 19. századról írok, szemléleti jelentősége van. Voltak olyan jelentős irodalomtörténész elődeim, akik azért nem írták meg a tőlük elvárt nagy összefoglaló műveket, mert a 19. századdal foglalkozva előreszaladtak a 20.-ig, a 19. eseményeit amolyan előtörténetnek tekintve. A 18. századból indulva viszont nem érezzük unalmasnak a 19.-et. Talán ezért is tudtam megírni a könyvemet Aranyról.
MN: A könyvnek, illetve könyveidnek tényleg feltűnő újdonsága, hogy mintha 18. százados szemmel néznél Arany egyes korai munkáira.
SZM: Mindig izgatott, milyen keveset tudunk a pályakezdéséről, mely időszakot különben ő maga is el akart fedni. Egy idő után rájöttem, hogy ezt nem is irodalomtörténeti, hanem folklorisztikai logikával lehet megérteni, mert Arany korai tevékenysége a közköltészet határán mozgott. Ez egy közösségi tulajdonban lévő költészetet jelent, illetve a hivatalos és a nem hivatalos irodalom közötti állapotot, ahol a művek nagyrészt változatokban léteztek, különböző kéziratos gyűjteményekben vagy éppen ponyvaként. Ez nagyon ügyesen képes benyelni és a saját közösségi logikája szerint magához hasonítani szerzőhöz köthető szövegeket is. Arany innen indult, amit utólag szerintem szégyellt. Neki a „hivatalos irodalom” elismerése lett fontos. Nem véletlen, hogy az összes kötete élére azokat a szövegeit helyezte, amelyeket már a Kisfaludy Társaság két díja után írt.
MN: Az sem lehet véletlen, hogy Arany műveinek új, folyamatban lévő kritikai kiadásában az 1850-ig írt „kisebb költeményeit” épp te rendezted sajtó alá. Benne egy furcsa hosszúverssel.
SZM: Igen, ez az A ványai juhbehajtás, amelyet ez a kiadás iktatott be teljes joggal az Arany-életműbe, bár korábban sem volt ismeretlen.
MN: A kiadók is szégyellték?
SZM: Elsősorban stiláris természetű kételyek merültek fel. Hogy Arany „nem ilyen”. De hát korábbi szövegen nem lehet későbbi stíluseszmény jegyeit számon kérni. Ez a csúfondáros, rátótiádaszerű vers akkor született, amikor a debreceni kollégiumból távozva egy ideig Kisújszálláson segédtanítóskodott. Egy magángyűjtőnél sikerült megtalálnom a szöveg legkorábbi változatát, amelyről az 1950-es évek óta úgy tudtuk, hogy elveszett.
MN: Monográfiádban a pályája későbbi szakaszában is kimutatod ezt az alkalmi vonulatot, például az Alkalmatosságra írott versek esetében.
SZM: Azt már Nagykőrösön írta, és az sem jelent meg a művei között. Egy baráti társaságnak, a nagykőrösi gimnázium tanári karának az összejövetelére készült. Itt a későbbi jeles történész, Szilágyi Sándor egy malacot tálalt fel, és a versével Arany a vacsora fényét akarta emelni. Frenetikus hatása volt, híre ment, és a beszámolókból tudjuk, hogy a jelenlévők dőltek a nevetéstől. Arany ezt és hasonló szövegeit mégsem akarta publikálni. Érdekes, hogy ezek általában kapcsolódtak ahhoz a mezővárosi közeghez, amelyben életének korábbi szakaszát töltötte: Nagyszalontához, Nagykőröshöz. Pesten már nem volt körülötte olyan társaság, amelyet szórakoztatni kellett volna: ez a típusú költészet tehát alakot váltott, és alkalmi rögtönzéseivel Arany csak az Akadémia már akkor is nyilván rendkívül unalmas ülésein szórakoztatta a mellette ülőket.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
