Interjú

A pesszimista kulturális migráns

Szilágyi Márton irodalomtörténész, az ELTE tanszékvezetője

Könyv

„Az utolsó magyar” című Arany János monográfia szerzőjével egyebek mellett arról beszélgettünk, miért aktuális ma Arany, mit tudunk az elveszett kéziratairól és mit a gyötrődéseiről.

Magyar Narancs: A most megjelent monográfiád mellett az Arany-művek új kritikai sorozatában a Kisebb költemények 1. című kötet anyagát is te rendezted sajtó alá. Egyenes út vezetett a pályádon Arany Jánoshoz?

Szilágyi Márton: Kezdetben 18. századosnak készültem, és tulajdonképpen ma is annak érzem magam. Annak, hogy egyre inkább a 19. századról írok, szemléleti jelentősége van. Voltak olyan jelentős irodalomtörténész elődeim, akik azért nem írták meg a tőlük elvárt nagy összefoglaló műveket, mert a 19. századdal foglalkozva előreszaladtak a 20.-ig, a 19. eseményeit amolyan előtörténetnek tekintve. A 18. századból indulva viszont nem érezzük unalmasnak a 19.-et. Talán ezért is tudtam megírni a könyvemet Aranyról.

MN: A könyvnek, illetve könyveidnek tényleg feltűnő újdonsága, hogy mintha 18. százados szemmel néznél Arany egyes korai munkáira.

SZM: Mindig izgatott, milyen keveset tudunk a pályakezdéséről, mely időszakot különben ő maga is el akart fedni. Egy idő után rájöttem, hogy ezt nem is irodalomtörténeti, hanem folklorisztikai logikával lehet megérteni, mert Arany korai tevékenysége a közköltészet határán mozgott. Ez egy közösségi tulajdonban lévő költészetet jelent, illetve a hivatalos és a nem hivatalos irodalom közötti állapotot, ahol a művek nagyrészt változatokban léteztek, különböző kéziratos gyűjteményekben vagy éppen ponyvaként. Ez nagyon ügyesen képes benyelni és a saját közösségi logikája szerint magához hasonítani szerzőhöz köthető szövegeket is. Arany innen indult, amit utólag szerintem szégyellt. Neki a „hivatalos irodalom” elismerése lett fontos. Nem véletlen, hogy az összes kötete élére azokat a szövegeit helyezte, amelyeket már a Kisfaludy Társaság két díja után írt.

MN: Az sem lehet véletlen, hogy Arany műveinek új, folyamatban lévő kritikai kiadásában az 1850-ig írt „kisebb költeményeit” épp te rendezted sajtó alá. Benne egy furcsa hosszúverssel.

SZM: Igen, ez az A ványai juhbehajtás, amelyet ez a kiadás iktatott be teljes joggal az Arany-életműbe, bár korábban sem volt ismeretlen.

MN: A kiadók is szégyellték?

SZM: Elsősorban stiláris természetű kételyek merültek fel. Hogy Arany „nem ilyen”. De hát korábbi szövegen nem lehet későbbi stíluseszmény jegyeit számon kérni. Ez a csúfondáros, rátótiádaszerű vers akkor született, amikor a debreceni kollégiumból távozva egy ideig Kisújszálláson segédtanítóskodott. Egy magángyűjtőnél sikerült megtalálnom a szöveg legkorábbi változatát, amelyről az 1950-es évek óta úgy tudtuk, hogy elveszett.

MN: Monográfiádban a pályája későbbi szakaszában is kimutatod ezt az alkalmi vonulatot, például az Alkalmatosságra írott versek esetében.

SZM: Azt már Nagykőrösön írta, és az sem jelent meg a művei között. Egy baráti társaságnak, a nagykőrösi gimnázium tanári karának az összejövetelére készült. Itt a későbbi jeles történész, Szilágyi Sándor egy malacot tálalt fel, és a versével Arany a vacsora fényét akarta emelni. Frenetikus hatása volt, híre ment, és a beszámolókból tudjuk, hogy a jelenlévők dőltek a nevetéstől. Arany ezt és hasonló szövegeit mégsem akarta publikálni. Érdekes, hogy ezek általában kapcsolódtak ahhoz a mezővárosi közeghez, amelyben életének korábbi szakaszát töltötte: Nagyszalontához, Nagykőröshöz. Pesten már nem volt körülötte olyan társaság, amelyet szórakoztatni kellett volna: ez a típusú költészet tehát alakot váltott, és alkalmi rögtönzé­sei­vel Arany csak az Akadémia már akkor is nyilván rendkívül unalmas ülésein szórakoztatta a mellette ülőket.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Árrés: a kereskedőkkel vitetik el a balhét

Az agrárium súlyos termelékenységi hátránya az egyik oka az élelmiszerek kiugró drágulásának, az árrésstoppal azonban a kormány ennek összes terhét a kiskereskedőkre zúdítja, a legsúlyosabb következményekkel is megfenyegetve a veszteségesség határán egyensúlyozó nagy láncokat.