A Műegyetem építészettörténeti tanszékének egykori vezetője azonban egészen mást ért alatta; szerinte csak az élő építészet tekinthető mozgásban lévő folyamatnak. „Mi történik a régebben volt építészettel? Ott nincs mozgás, de valaha volt mozgás ott is. Ott is voltak vágányok, ma már mellékvágányok. Régebben voltak stílusok, divatok, építő hagyományok. Ha már feledésbe merültek ők is, holtvágányon állnak” – olvasható legújabb könyvének előszavában, megjegyezve azt is, hogy „az építészet történetével foglalkozni, azt tanítani, a régi épületeket felidézni rajzban és azokat megőrizni, mind olyan foglalkozás, amit az építészeti mellékvágányokon lehet űzni, s néha irigykedve nézni a fővágányon haladókat”.
Mindezek ellenére Istvánfi Gyuláról nehéz lenne azt feltételezni, hogy „irigykedve” nézne bármit is. Épp ellenkezőleg. Az építészettörténet 1870-től datálható oktatása – olyan jeles építészek közreműködésével, mint Steindl Imre, Hauszmann Alajos, Czigler Győző vagy Schulek Frigyes –, majd a későbbi tanszékek létrejötte és megmaradása Istvánfi szerint „hősi történet”. Főleg azért, mert olyan időkben (a múlt század ötvenes–hatvanas éveiben) sem adta meg magát, amikor az építészettörténetnek csupán lesajnálás jutott; felesleges rossznak, kerékkötőnek, az alkotás folyamatából kizárhatónak tekintették.
A 83 éves Istvánfi Gyula könyve, amely a most indult Generációk című építőművészeti sorozat első kötete, leginkább összefoglaló reprezentatív kiadványnak tekinthető, amely az évtizedeken és rendszereken átívelő életmű legfontosabb állomásait hivatott felvillantani, az ókori helyreállításoktól kezdve a középkori apátságok feltárásán át a Népi építészet című tantárgy és tankönyv megszületéséig. A gyerek- és ifjúkori személyes visszaemlékezésen, a „hivatalos” életrajzon és publikációs jegyzéken túl Istvánfi Gyula munkásságának minden epizódja helyet kapott a könyvben, amelyek közül néhányat alaposabban is megismerhetünk. Így az aquincumi és egyéb óbudai feltárásokat és helyreállításokat, vagy például a Zámor-hegyi remeteség megújulásának folyamatát az 1974-es állagvédelmi munka megtervezésétől a húsz évvel későbbi átadásig. De említhetnénk a hetvenes években helyreállított, eredetileg 13. századi, román stílusú, ám a 19. században tragikusan „korszerűsített” kehidai temetőkápolnát is.
Az építészet mellékvágányain leginkább azért érdekes olvasmány, mert egy olyan világot tár fel magától értetődően, közérthető nyelven, mely sokszor elkerüli az építészek figyelmét. Ám minden bizonnyal maradna némi hiányérzetünk, ha a kötet nem lenne oly gazdagon illusztrálva, gyakran a szerző színes rajzaival.
MMA Kiadó, 2021, 130 oldal, 4800 Ft. Az írás a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) és a Magyar Narancs közötti együttműködésben, az NKA támogatásával jött létre.
