A Műegyetem építészettörténeti tanszékének egykori vezetője azonban egészen mást ért alatta; szerinte csak az élő építészet tekinthető mozgásban lévő folyamatnak. „Mi történik a régebben volt építészettel? Ott nincs mozgás, de valaha volt mozgás ott is. Ott is voltak vágányok, ma már mellékvágányok. Régebben voltak stílusok, divatok, építő hagyományok. Ha már feledésbe merültek ők is, holtvágányon állnak” – olvasható legújabb könyvének előszavában, megjegyezve azt is, hogy „az építészet történetével foglalkozni, azt tanítani, a régi épületeket felidézni rajzban és azokat megőrizni, mind olyan foglalkozás, amit az építészeti mellékvágányokon lehet űzni, s néha irigykedve nézni a fővágányon haladókat”.
Mindezek ellenére Istvánfi Gyuláról nehéz lenne azt feltételezni, hogy „irigykedve” nézne bármit is. Épp ellenkezőleg. Az építészettörténet 1870-től datálható oktatása – olyan jeles építészek közreműködésével, mint Steindl Imre, Hauszmann Alajos, Czigler Győző vagy Schulek Frigyes –, majd a későbbi tanszékek létrejötte és megmaradása Istvánfi szerint „hősi történet”. Főleg azért, mert olyan időkben (a múlt század ötvenes–hatvanas éveiben) sem adta meg magát, amikor az építészettörténetnek csupán lesajnálás jutott; felesleges rossznak, kerékkötőnek, az alkotás folyamatából kizárhatónak tekintették.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
A Magyar Narancs független, szabad politikai és kulturális hetilap. Nézzen be hozzánk minden nap: hírszolgáltatásunk ingyenesen hozzáférhető. Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
