A Magyar Rádió humortörténete értelemszerűen nem az 1969 márciusában debütáló Rádiókabaréval kezdődött: az 1936-os Kacagóverseny, az 1947-es - egyébiránt Fábri Zoltán által rendezett - vidám farsangi revü, vagy az Örkény István szerkesztette 1949-es Kancsal Parnasszus egyként a nevettetés szándékával készült. Épp így rendszeresen szerepelt a kabaré, mi több, a politikai kabaré az ötvenes évek rádióműsorában is, s néhány produkció még e kevéssé kacagtató korszakból is a kívánságműsorok örökzöldjévé nemesült. Nem csoda, hiszen a "Jót nevettünk" (1953), majd a "Tarkabarka" (1954) című kabaré-összeállítások szerzőinek és szereplőinek sorában Darvas Szilárdot és Kellér Dezsőt ugyanúgy ott találhatjuk, mint a két Latabárt vagy Salamon Bélát. De humoros műsorszámokkal állt elő ekkortájt még a Falurádió és a Kincses Kalendárium is, ez utóbbi műsorban például Völcsey Rózsi és Tompa Pufi ízes, olykor kissé göregáboros parasztkettőse tett szert országos, egy teljes évtizeden átívelő népszerűségre.
A kabaré hatvanas évekbeli megéledésének első kulcsfigurája az ügyes tollú, a politikai légkör enyhülését legkorábban megérző Róna Tibor volt. Rádióban, televízióban és színpadon egyaránt az ő számai uralták a terepet, s ezeknek a magabiztos poéntechnikával megírt jeleneteknek az ismeretében jelentős részben rekonstruálható a (rádió)kabaré akkori ügy- és hatóköre. "Fővárosi tanácsok" - ez volt Róna talán legsikeresebb kabaréjának címe (Magyar Rádió, 1963), s ez a cím jól jelzi a tréfás bírálatok egyik korabeli főirányát. Pécsi Sándor mint "pesti vadember" ironizált itt a
lassan haladó födémcserék,
a KIK laza munkafegyelme, valamint a szűkös péksütemény-kínálat felett, s a "Pesti Ember Tragédiája" című Madách-parafrázis ugyancsak egy sor egyéb mizéria orvoslása mellett érvelt. Korántsem eredménytelenül, hiszen idővel az addig kiskorúnak tekintett fővárosiak végre kapukulcshoz juthattak, s hasonlóképpen sikerült a korszak másik népszerű humoristájának, Szilágyi Györgynek is egyetlen verses monológgal elérnie (előadta Rátonyi Róbert), hogy a Fehér Ökör nevű késdobáló a Keleti pályaudvar szomszédságában valahára megszűnjön.
A pesti bosszúságok pertraktálásán túl az időtlen férfi-nő tematika, a vállalati visszaélések elleni küzdelem, valamint kisebb-nagyobb rendszerességgel a Rákosi-éra, illetve - meglepő módon - a parasztság rovására (pl. "Így él Bede János Bumugyapusztán") elsütött szarkasztikus élcek adták ki Róna jeleneteinek javát. S megjelent a kabaréban a világjáró magyar turista is, Koblenz néni, vagy épp a bájos Pingálóasszony (Gobbi Hilda, illetve Lorán Lenke alakításában), bizonyságául annak, hogy a magyarok nemcsak kiutazhatnak Nyugatra, de vissza is térnek onnan.
Maga Róna Tibor amúgy disszidált 1972-ben, ám akkorra már mások voltak a rádiós kabaré meghatározó figurái. 1963-tól ugyanis az Összetett Műsorok Szerkesztőségén belül létrejött a kabarérovat, amelynek élén Marton Frigyes, Szilágyi György és Kaposy Miklós triumvirátusa állt. Az ambiciózus rendező és producer, Marton Frigyes nemcsak azt érte el, hogy 1968-tól - összhangban a politikai változásokkal - az egyes adások elkészültét követő "lehallgatásokon" immár ne vegyenek részt a Központi Bizottság delegáltjai, hanem azt is, hogy 1969-ben megalakulhatott a Rádió Kabarészínháza. Az 1969. március 3-án meginduló műsorfolyam már a kezdet kezdetén hatásosan érvelt
a politikai kabaré jelentősége
és időszerűsége mellett, s az elvi argumentációban komoly szerep jutott a Népszabadság rovatvezetői tisztét a kabaréért odahagyó, ám politikai súlyát megőrző Komlós Jánosnak. Komlós ugyanis ekképp polemizált a korszak elragadó óriáscsecsemőjének, Abody Bélának felelgetve: "Énem tudom, mi az, hogy bátorság!? Ki ellen kell bátornak lenni? Nyilván nem azokkal szemben, akik 'fönn' vannak - legalábbis nálunk. A kabarétól azt várják az emberek, hogy bátor legyen - a butasággal szemben, a korlátoltsággal, a hozzá nem értéssel szembenÉ és ezek a tulajdonságok nincsenek funkcióhoz kötve!"
A rádiókabaré lojalitásához tehát egy pillanatra sem férhetett kétség, ám ez paradox módon inkább szélesítette, semmint szűkítette az alkotók mozgásterét. S ez a mozgásszabadság nem pusztán abban nyilvánult meg, hogy 1970-ben végre elhangozhatott a kabaréban egy hazai politikus neve (Lázár György akkor épp munkaügyi miniszteré), hanem abban is, hogy a kabaré állásfoglalásai egyes ügyekben akár döntő jelentőségre is szert tehettek (pl. a foci és a tévéműsor terén, vagy Pullai Árpád miniszter nyolcvanas évekbeli leváltása körül). De e befolyáshoz nemcsak politikai beágyazottságra volt szükség, hanem tömegtámogatásra is, melynek megszerzését a műsor magas színvonala biztosította. A rádiókabaré adásai meglepő változatosságot mutattak a hetvenes évek folyamán: Komlós erősen utánérzéses, néha a túlságig elkötelezett "Lujza és Jenő"-jelenetei (Psota Irén-Major Tamás), vagy Bárdy György elementáris Gugyerák-szólói ("elipszilonnal, ott középen szublimatíve"; szerző Tardos Péter) jól megfértek Örkény és Tímár György "Rosszul összetett szavak" című nyelvi játékával meg Baktai Ferenc fékezett habzású, ám sikeresen hangszerelt Krahács megyei atyafiaival. Ebbe a közegbe illeszkedtek az új sztárok, a plebejus humorú Hofi Géza, majd a blüett műfaját megújító Sas József és az egykori gyermekparodistából időközben üdítően fanyar személyiséggé érett Kern András, s ide kerültek be az 1974-es I. Humorfesztivál győztesei is. Farkasházy Tivadar, Sinkó Péter, Boncz Géza, a három dobogós felfedezett és társaik hamar állandó szerzőkké váltak, mi több, Farkasházy már 1975-től a rádiókabaré társszerkesztőjeként működött. (Első önálló szerkesztése a nemzedéktársait felvonultató "Állást kell foglalnunk" című műsor volt.)
A csipkelődés és a lojalitás dialektikus egységét tettleg megvalósító szerkesztőség sikerét jól jelezte, hogy a havi rendszerességgel jelentkező rádiókabarét majdnem mindenki meghallgatta, s különösen nagy figyelem kísérte a szilveszteri produkciókat. Igaz, a hétfői adásnapokon (tévéműsor nem lévén) nemigen kínálkozott más tömegszórakozás, a szilveszteri rádiókabarékat pedig idővel mindinkább az újévi ismétlések révén ismerte meg a másnaposságból józanodó, előzőleg a tévé előtt szilveszterező nagyközönség. A politika is elégedett lehetett a szerkesztőséggel, s ezt bizonyítják azok a gratuláló és rokonszenvező nyilatkozatok, amelyeket a 15. születésnapját ünneplő szerkesztőség a korszak meghatározó funkcionáriusaitól gondosan begyűjtött.
Lázár Györgytől Pozsgay Imréig egy sor politikus köszöntötte 1984-ben Marton Frigyeséket, ám az idill
ekkor már bomlófélben
volt. 1985-ben Marton visszavonult, s átadta helyét Farkasházynak, ám a változások nem ebből a személycseréből, hanem sokkal inkább az ország megingott gazdasági helyzetéből és a romló közhangulatból fakadtak. A stabilitás elvesztése érzékenyebbé tette a hatalmat, egyszersmind merészebbé vagy épp dezorientáltabbá a műsorkészítőket. A korábbi elkötelezett kabarék lassanként "musz"-műsorokká váltak (pl. az 1983-as moszkvai vendégjáték), s bár a szocializmus melletti vagy a világpolitikai kiállás nem változott ("Egyszer csak rájönnek az óceán túlsó oldalán is, hogy veszélyes dolog rakétákkal játszani!"; Farkasházy: Mit is ír a hogyishívják?, 1983), a belpolitikai és az életszínvonalat érintő ügyekben érezhetően élesedett a hangnem. Ilyesformán a szerepébe lassanként belenövő szóvivő, Verebes István konferanszaiban kijutott az élcekből a gazdaságpolitikai KB-titkárnak, Havasi Ferencnek, s egynémely nemzedékváltást pedzegető poén miatt még maga Kádár János is megorrolt. A helyzetet mindazonáltal jócskán árnyalták egyes hűségnyilatkozatok, hiszen például Verebes "B. Ú. É. K. '84" című konferanszában nemcsak az "ellenforradalmat" emlegette, de egyetlen perc alatt éppen hétszer a "nagyszerű karmester" Kádár elvtársat is. Sőt mi több, ugyanő a káderek ide-oda rakosgatását kifigurázó blüett utolsó versszakában az alábbi szöveget énekeltette el Heller Tamással (a "Mamma, Marija" dallamára): "Mindenki távozhat, s jöhet egy másik, / hátha az új seprő jobban beválik, / no persze, kérem, csak lassan a testtel, / mivelhogy van pótolhatatlan ember, / igaz, hogy nem sok, egyetlen, kérem, / de az ne mozduljon, maradjon székben, / ott van az ő helye, mindig is rá vár, / a neve nem titok, úgy hívjákÉ Közönség: Kádár [Majd a refrén:] Va, va, va, varia-dal, / egyetlen egy biztos hivatal, / mindenképp-mindenhol hangzik, / hogy ott üljön, bisz hundertcvanzig."
A belpolitikai események felgyorsulása részben erőteljesebb és merészebb hangütésre késztette, részben követésre kárhoztatta a rádiókabarét. A társadalom spontán szerveződését kiváltó állami terv, mely bevezette volna az ún. közterület-fejlesztési hozzájárulást, jórészt éppen a kabarébeli poénokon vérzett el, s ugyancsak nagyban hozzájárult a Rádiókabaré a sajátos modorú parlamenti házelnök, Stadinger István bukásához is. Verebes és Koltai Róbert közös leleménye, az Illetékes elvtárs szintén felkavart néhány zűrös ügyet (lásd "robbanós tévék"), az új vonulatot képviselő Markos-Nádas-duó vagy épp a Voga-Turnovszky-kettős pedig nemegyszer tudatosan csínbe ment. Az utóbbi formáció példának okáért ezt énekelte 1988 szilveszterén: "Mondd meg, kedves Népszabadság, hány emberé ez az ország?"
A Kádár lelépését követő másfél év azonban összességében erősen elvonta a figyelmet a rádiókabaréról. S ez bizonnyal természetes fejlemény volt, hiszen a politikai viták és pártalakulások, valamint a nyilvánosság kiszélesedése érthető módon leárnyékolták a korábban privilegizált műfajt, s kimondva-kimondatlanul elvitatták bátorságát és szókimondását. Ilyeténképp az 1989-es szilveszteri kabaré legemlékezetesebb mozzanatát már nem a humoristák szállították, hanem a Magyar Október Párt bájosan intranzigens alapítója, Krassó György, aki kvázi elfoglalta a kabaré felvételének színhelyét, a Fehér Házat. A kilencvenes évekre mindazonáltal még így is sokat átmentett tekintélyéből a Farkasházy főszerkesztette rádiókabaré, s a médiaháború csatározásai során néhány pillanatra újra közüggyé emelkedett a műsor. És ha végérvényesen csak az egyik politikai oldalra korlátozódva is, a rádiókabaré népszerűsége és befolyása mindmáig figyelemreméltó. Ám ez nem változtat a tényen, miszerint a rádiókabaré aranjuezi szép napjainak már réges-rég vége, s ennek ismeretében talán nem is oly meglepő, ha a rádió vezetésének most "megindult az agya".
