Könyv

AGlamour című magyar film forgalmazójaként megdöbbenéssel olvastam Kovács Éva "publicisztikáját" a Magyar Narancs november 30-i számában. Igazi publicisztikának nem hívhatjuk, hiszen sugárzik belőle a gyűlölet. Filmkritikának sem nevezhető irományában a szerző megkérdőjelezi a filmbeli történéseket, eseményeket, karaktereket, és rossznak, hiteltelennek, érdektelennek mondja az ábrázolást. Csakhogy a világban létezik a személyes hang, amikor a szerző vagy rendező egyes szám, első személyben szólal meg. Sőt egyes nagy rendezők (például Chaplin, Bergman, Fellini, Tarkovszkij, Truffaut, Szabó István, Woody Allen) csak így tudnak megszólalni, és épp ettől hitelesek.

Sorozat-klasszikusok, megcsináltság, jól megcsináltság, túl jól megcsináltság, kevés durva provokáció, okos előadások, ész az érzelem, gondolatok a gorombaság helyett: ez lehetne az összefoglalója annak, amit az európai színházak seregszemléje 2000 napfényes novemberében a magyar fővárosba hozott. A jó fesztiválokrólEgy fesztivál akkor jó, ha a bemutatott művek között van vagy támad valamilyen koherencia, ha van a művészek és a közönség között eleven kapcsolat, és támad körülötte némi dinamika, mozgás, hisztéria ("nem lehet bejutni", "nem lehet jegyet kapni", "iszonyú drágák a jegyek, de megérte", "képzeld, bejutottam"), kardlapozó lovas rendőrök helyett viszont széles vállú, sötét öltönyös, fölnyírt koponyájú urak állnak a színházi foyer-k bejáratánál (megvolt), netán fémdetektoros kapu is fel lett állítva (megvolt, az izraeliek vendégjátékán), és van (hosszú távon is) mérhető hatása, viták tárgyát képezi, heves érzelmeket vált ki, feldolgozható élményeket nyújt és így tovább és így tovább.

. .

pályázat első köréről - és mégis teljesen hamis az a publicisztikává fújt tudósítás, amely a Magyar Narancs november 16-i számában jelent meg.

Megint egy történet, melyben racionális érveket gyűr le politikai megfontolás. Az intézményi struktúrán az irodalmi közvélemény, a muzeológus szakma és az érintett szakszervezet ellenére változtat a kormányzat, azt az érzést keltve, hogy a személyi kérdések szerintük megfelelő rendezése minden másnál fontosabb.

Magyar Narancs: A

Magyar Narancs: Ön dolgozott már Lars Von Trierrel. Mikor hallott először a Dogmáról?

Olvasmányélményeimből tudom jól, hogy előítéletektől terhelten moziba ülni illetlenség, de legalábbis levon a kaland élvezeti értékéből. Lehet a dologban valami, bár azt csak rosszakaróim állítják, hogy velem ilyesmi utoljára akkor fordult elő, amikor tévedésből mentem moziba. Egy szó, mint száz, hagyjanak engem, legyenek szívesek, bármiféle kőtáblákkal, legyen azokra akár a filmkészítés, akár a filmnézés szabályzata vésve, hogy a velős palacsintáról meg a decens tömegközlekedésről ne is szóljunk. Dogmatikusok kíméljenek, piszok nyitott egy demokrata szeretnék lenni.

Úgy, hogy szépen körbevisszük a nyulat, megmutatjuk neki a kiállított tárgyakat, műveket, és a siker garantált, merthogy még a döglött nyúlban is több érzékenység van, mint egy emberben. Mindegy, hogy marxistáról van-e szó, vagy megcsontosodott kapitalistáról. Tudniillik: az ember ugyan spirituális lény, csakhogy ezt elfelejtette vele az európai civilizáció anyagias, tudományos, racionális gondolkodása. Így vélekedett Joseph Beuys (1921 Cleves - 1986 Düsseldorf) az 1945 utáni európai művészet egyik legnagyobb hatású egyénisége, akit leggyakrabban a fluxus irányzatával hoznak összefüggésbe, de akinek szobrai, rajzai, happeningjei, akciói között aligha vonható éles műfaji, irányzati vagy bármiféle határ. Egészében meg mindez nehezen helyezhető egy kalap alá (leszámítva azt a híres "bojszit"). Szobrai gyakran az akciókban használt anyagokból álltak össze, ugyanakkor szobrászatnak nevezte a társadalom megreformálására tett javaslatait is. A kibővítetett művészet fogalmának értelmében Beuys felszólított minden egyes embert, hogy segítsen kiszabadítani a művészetet, illetve az alkotóképességet annak szokványos, zárt világából, a teljes élet alapjává téve azt. Az életet ugyanakkor újra elevenné kell varázsolni, az ember bensőjéből kiindulva formálni, ezzel társszerzőjévé válni a közös emberi műalkotásnak: a szociális plasztikának. Méghozzá ama képlet értelmében, miszerint MÛVÉSZET = EMBER = KREATIVITÁS = SZABADSÁG.

Ez itt nem Cannes, mi pedig közönségként köztudottan tartózkodunk a zajosabb tetszésnyilvánításoktól,

Ahogy öregszem, egyre többet öntözöm a növényeinket. Túl sokat sem szabad. Az a haláluk (lehet). Nyilván: nekem is a halálom lenne az. (Amikor már annyira öreg és beteg vagyok, hogy túl-túl-túl sokat öntözöm a növényeinket.)

Kockázat nélkül nincs jó terv, üzlet, kapcsolat, egyáltalán semmi sincs kockázat nélkül. Ez ma már több mint elfogadott gondolat, szinte lerágott csont. Annak ellenére, hogy számtalan borzalmas kísérlet történt a kockázat eltüntetésére mind az egyén, mind a közösség életéből. Ezek a kísérletek majd mindig politikai jellegűek voltak, és mindannyiszor diktatúra formájában jelentkeztek, hosszú távon pedig bebizonyosodott, hogy működésképtelenek és embertelenek.

Semelyik J. A.-kötetemben nem találom "a hősiség eloldalog", "a csöndbe térnek a balog... szenvedélyek", meg hogy "ésmerténúgyis meghalok", lásd fentebb.