Sokan már az ilyen kapcsolatok töredéke révén is megcsinálták a maguk szerencséjét, hiszen a rokoni nexus hazánkban Móricz Zsigmond előtt csakúgy döntő tényező volt, mint Móricz után – nagyjából mindmáig. A festői tehetséggel többé-kevésbé megáldott Jókai Róza is jól indult, csakhogy aztán szinte minden félresikerült. Így amikor 1923-ban és 1924-ben megjelentette két rövid visszaemlékezését (Akik elmentek..., Tegnap), a megélhetéséért író „öreg nő” már legalább annyira az olvasóközönség szánalmára, mint a kíváncsiságára alapozta szerény számítását.
„Ott kellett járnom. Ott, ahol óriások élnek. Ott, ahol én, törpe halandó, nem élhettem a magam életét…” – áll rögtön az Akik elmentek… bevezetőjében a személyes kudarc megvallása és sommás-szubjektív magyarázata, s a továbbiakban Fesztyné egyszerre mesél az életét leárnyékoló óriásokról és a maga következetesen rossz döntéseiről. A Jókai–Laborfalvi-háztartás nyomasztó belvilágáról, a törvénytelen származás kétszeres szégyenbélyegéről (hiszen anyja csakúgy titkolt viszonyból született, mint ő maga), és legérdekesebben a századforduló nagy botrányáról, az idős Jókai szökéséről, azaz második házasságáról. A gyermeki és fiatalasszonyi emlékek, minden kedvesnek szánt kitérő és kedélyes anekdota ellenére, rendre ezekhez a keserű témákhoz térnek vissza. Laborfalvi Rózához, az öregségét pokolian viselő, rettenetes nagyanyához, és a felesége unokáját nagyvonalúan örökbe fogadó Papához, aki özvegységére ráunva, egy ponton megelégelte már amúgy is megosztott családja (a Hegedűsök és Fesztyék) szeretetteljes, ám erősen kisajátító jellegű gondoskodását, az agg írófejedelem élve bebalzsamozását. És persze Fesztyné oly szerencsétlen szerepléséhez a Jókai második feleségével kitört temetői háborúságban, midőn Laborfalvi Róza sírjáról tüntetően ledobta Nagy Bella halottak napi koszorúját.
A húszas évekből visszatekintő özvegyasszony már túl van mindenen: a békebeli világ, vagyis a régi Magyarország pusztulásán csakúgy, mint férje és a maga kudarcain, festői sikertelenségén és a közvélemény nyílt elpártolásán. Még egyszer megpróbálja hát kiárusítani a személyes emlékeit, akár a resztlit is: Székely Bertalanról és Mednyánszky Lászlóról, Gárdonyi Gézáról meg a dualizmus kori képviselőház legbámulatosabb agyvelejéről, Szilágyi Dezsőről. És végül kiderül, hogy Jókai Rózának meglepően jól áll az emlékezés, mintha így utólag értelmet nyerne és elrendeződne az élete. „Régi dolgok – köd borul rájuk. Megértés, megbánás, megbocsátás köde [...]. Én legalábbis érzem ezt a megnyugtató, megbékélő ködöt az események és önmagam között. Talán mások is érzik? Szép volna, ha úgy volna…”
Szépmíves Könyvek, 2017, 256 oldal, 3490 Ft
