Magyar Narancs: Katolikus papnak készült. Valahol lekanyarodhatott az útról, mert legjobb tudásunk szerint egészen más hivatást gyakorol. Hol bicsaklott meg a papi pálya?
Chuck Palahniuk: Bérmálás előtt álltam, de feltétele volt a dolognak, hogy ezer munkaórát ledolgozzak valamelyik általam választott katolikus jótékonysági intézményben. Én a helyi kórházat választottam. Emlékeztetni szeretném, hogy ezek a hetvenes évek voltak, amikor egyetlen szemöldökrándulás nélkül elnézték, hogy egy 13 éves gyereket kórházi munkára osztanak be, hogy a műtőslegények és az adminisztrátorok munkáját végeztessék vele. A kórház a műtőkbe osztott be, nekem kellett feltakarítanom a véresebb műtétek után. És itt történt, ezen a szent helyen, hogy életre szólóan beleszerettem a vérbe és a kipakolt emberi belsőségekbe. De még ennél is nagyobb szerencse ért, amikor az önkénteseket koordináló apáca áthelyezett a gyógyszertári részlegbe. Itt meg a különféle drogokkal estem szerelembe. Főleg a fájdalomcsillapítókkal. Miután felfedeztem a vérben, a belekben és a váliumban rejlő lehetőségeket, a papi hivatás hirtelen sokat vesztett a vonzerejéből.
MN: Mitől fél?
CP: A hidaktól. A legtöbbön át se merek menni. A vezetéssel se jobb a helyzet, ha magas a híd, a poklok kínját élem át, míg átérek a kocsival a túloldalra. Van John Cheevernek egy írása, a The Angel of the Bridges - ennél jobb leírása nem létezik a fóbiámnak. A másik, amitől a hidak mellett még rettegek, az a betegség. De félek attól is, hogy csalódást okozok másoknak, hogy unalmas alak vagyok, és hogy csak rabolom mások drága idejét. És akkor még az álmatlanságról nem is szóltam; nem múló, fájdalmas kísérője az életemnek. Miként a bukástól való félelem is. Hogy kordában tartsam őket, alkoholra van szükségem; attól tartok, többet iszom a kelleténél. Szerintem ennyi elég is mára a félelmeimből. Pillanatnyilag két könyv között vagyok; a kiadóm épp elfogadta az esedékes könyvem, a Beautiful You kéziratát. Az ilyen időszakok mindig nyomasztóak. Nyomasztó nem írni. Elég kiállhatatlan tudok lenni, míg bele nem kezdek a következő regényembe.
| ||
MN: A hírnevet sok mindenben lehet mérni, de az egyik legbiztosabb fokmérője a zaklatók száma. Ön sem úszta meg a velük való találkozást. Mennyire volt riasztó?
CP: Nem is tudom, hol kezdjem. Legalább tucatnyi eszelős pécézett ki magának. Nem szívesen beszélek róla. Már így is túl sok fájdalmas dologra kérdezett rá. Beszéljünk valami kellemesebbről!
MN: Jó. Azt mondta, szeretne egy teljesen új nyelvet feltalálni a szexhez. Hogy halad?
CP: Miután elolvastam Hemingway A fehér elefánt formájú hegyek című novelláját, és még csak lövésem sem volt, hogy miről is van szó benne - az abortuszról -, elhatároztam, hogy ezek után mindent, aminek köze van a szexhez, eufemizmusokba fogok csomagolni. A "pearl diving" a Zsigerek című novellámban vagy a "dog and dice" a Cigányútban jó példa erre. A Pygmy című regényemben a mell tucatnyi szlengváltozata szerepel, ezek közül is az egyik legszebb szerintem a "chesticles". Megszámlálni se tudnám, hogy a Snuffban a maszturbálásnak hány becézett változata található - az abszolút kedvencem a "tossing some baby gravy". Az írás számomra nemcsak egy új történet, de egy új nyelv megalkotását is jelenti.
MN: A közönség, úgy tűnik, elég érzékenyen reagál az új nyelvezetre: a Zsigerek nyilvános felolvasásai alkalmával az ájulások sem voltak ritkák. Melyik résznél szoktak kidőlni a hallgatói?
CP: Van egy emberem, egy személyben kiadói ember és testőr, legalább egy tucat ilyen felolvasásra elkísért. Rajta tartotta a szemét a közönségen, éberen figyelt egyik estéről a másikra, és megesküdött rá, hogy amikor kimondom, hogy "kukorica és mogyoró", ez az a pont, amikor a történet horrorisztikus volta leesik a legtöbb hallgatónak. Ismétlem: kukorica és mogyoró.
MN: A pornó inspirálóan hat?
CP: Számomra a pornó olyan, mint a kísértettörténetek. Mindkettő a tudatalattiból jelenít meg valamit, ami szavakkal leírhatatlan. Mindkét műfaj testcentrikus, a szavak jóval kevesebb szerephez jutnak, mint a gesztusok, a testbeszéd, az ingerek. Nem szeretem a szócséplést, tulajdonképpen utálom a beszédet. A testek mozgását szeretem. A dialógusok az agyam intellektuális részét veszik igénybe, de a mozgás egyszerűen elvarázsol. A mozgás hipnotikus ereje a pornó legnagyobb hozzájárulása a prózámhoz.
MN: Bret Easton Ellis szerint (interjúnk vele itt) a kortárs amerikai irodalom tele van udvariaskodó szépíróval. Így látja ön is?
CP: Egyszer régen, nevezzük, mondjuk, aranykornak, az irodalom a bevállalós, merész szövegek médiuma volt. Egy olyan médium, amely nem emésztett fel horribilis összegeket, hiszen egy könyv előállítása filléres mulatság sok más médiumhoz képest, és az olvasó is csak nyert rajta, mert félrevonulhatott a saját példányával, és anélkül nyálazhatta át, hogy szégyellnie kellett volna magát. Ma a net vette át ezt a szerepet, az irodalom meg nyugdíjba ment. Az olvasók ma már a komfortérzetük fokozása érdekében választanak könyvet, az irodalom felér egy lefekvés előtti nyugtatóval: arra kell, hogy leszedálja az idegeket. Ismerjük az iparág működését; minél nagyobb profitot kell termelni, minél nagyobb közönséget kell kiszolgálni, és sokan vannak, akik ezt szívesen meg is teszik. Ami a sokkoló, sötétbe merészkedő, kíméletlen prózát illeti, a napi adagomat többnyire olyan íróktól szoktam magamhoz venni, akik még nem futottak be. Ott van például Nami Mun, nézzen csak utána! Vagy Denis Johnson és Junot Diaz korai munkái. Nem beszélve Dennis Cooperről, akivel szintén jobb vigyázni, mert könnyen megrázhatja az embert.
MN: A Roth-kérdést ön sem úszhatja meg: egyetért azzal, hogy ma Philip Roth a legnagyobb kortárs amerikai szépíró?
CP: Az én szavazatomat Amy Hempel kapja. Ő ma a legnagyobb amerikai író szerintem. Bökjön csak rá bármelyik novellájára, látni fogja, hogy több humor és szívszaggató jelenet van benne, mint a legtöbb 400 oldalas nagyregényben. Olyan szakértelemmel rakja össze a mondatait, mint senki a mezőnyben. A regényírás kismiska a novellához képest, és a novella királya ma Amy.
MN: A Harcosok klubja olyan, mint A nagy Gatsby, csak több az ökölharc és az álmatlanság benne - mondta egyszer. A többi könyvére is van ilyen frappáns hasonlata?
| ||
CP: Sam Rockwell (a Cigányút filmváltozatának főszereplője - a szerk.) mondta nekem, hogy a Cigányút egy kiköpött Hamlet-sztori, ha kicsit másképpen is. Áldásom rá, különösképp, mert az anya-fiú vonal valóban elég hamletes. A Kárhozott kikacsintás Dante Pokla felé, és akárcsak Dante, én is trilógiában gondolkodom, olyasmiben, mint az Isteni színjáték. Ehhez már csak két további könyvet kéne írnom, de meglesz, ezt ígérhetem. Októberben jelenik meg a Doomed című regényem, és ezt követi majd a Delivered, ami lezárja a trilógiát. A Láthatatlan szörnyek egy kifordított Hamupipőke-történet, melyben a hősnő azáltal kap erőre, hogy elveszti a szépségét.
MN: Azok közé az írók közé tartozik, akik jelentős terepmunkát végeznek, mielőtt belekezdenek az írásba. Úgy képzelem, a Harcosok klubjára való felkészülés elég kalandos lehetett.
CP: Jól képzeli. Mondok egy példát. Matt, a testvérem elektromérnök, a Chevron Corporationnél dolgozik projektmenedzserként. Főleg Kazahsztánban. Még eléggé a regény elején tartottam, amikor hazalátogatott. Ha ő nincs, feleennyit se tudnék arról, milyen robbanószereket lehet a legközönségesebb háztartási eszközökből összeeszkábálni. Sokat ittunk, és közben kidolgoztuk a házilag elkészíthető dinamit és napalm receptjét. Mielőtt a könyv nyomdába ment, de tényleg az utolsó pillanatban, a szerkesztőm könyörögve megkért, hogy a hozzávalók közül egyet változtassak már meg, nehogy valaki a szövegből sajátítsa el a bombakészítés fortélyait. De mint családi program remek dolog volt a receptkészítés, Matt és én közelebb kerültünk egymáshoz.
MN: Valóban egyre-másra alakultak a fight clubok a regényből készült film hatására?
CP: Gomba módra szaporodtak. Nehéz lett volna megszámolni, annyi alakult. Az azért engem is meglepett, amikor mormon főiskolások egy mormon templom alagsorában alakítottak egyet. A legutolsó, amiről tudok, tavalyi: számítógép-programozók csinálták a Szilícium-völgyben.
MN: Nemrég jelentette be, hogy képregény formában folytatja a Harcosok klubját. Mi tudható a folytatásról?
CP: Nagyszabású graphic novel lesz, tíz évvel azután játszódik, hogy a narrátor feleségül veszi Marla Singert. A mostani állás szerint a történet egyszerre lesz romantikus és sokkolóan sötét, de bizonyos szerződési kötelezettségek miatt még néhány évet biztosan várnom kell a folytatással. Nem is nagy baj, mert még meg kell tanulnom képregényül fogalmazni. Még messze vagyunk attól, hogy kiválasszuk a rajzolót, de abban biztos vagyok, hogy a Fincher-féle film hangulatát visszük tovább.
MN: Ha már szóba jött a romantika; igaz, hogy romantikus írónak tartja magát?
CP: Az igazat megvallva, fogalmam sincs, hogyan viselkedjek más emberek közelében. Ezért is találok ki magamnak mindig szabályokat és mintákat, amikre a mindennapokban, a társadalmi közlekedés során támaszkodni tudok. Nekem bőven megfelel, ha a világon csak egyetlenegy emberrel tartok fenn bensőséges kapcsolatot, de persze az a célom, hogy eközben ne idegenítsem el magamat az emberiség fennmaradó részétől. Ezért aztán minden könyvem egy-egy szerény kísérlet is egyben. Egy-egy társadalmi modellt mutat fel mindegyik, majd addig tágítja-feszegeti, míg a kérdéses modell darabjaira hullik. Minden narrátorom ugyanazt az utat járja be: az elszigeteltségből a figyelem középpontjába kerülnek. A végére elfordulnak tőlük az emberek, úgyhogy egyetlen ember mellett végzik. Más szóval, a főszereplő megtalálja a módját, hogy a sok felületes kapcsolatot egyetlen mély szerelemre váltsa. Hát ez tesz engem romantikus íróvá.
