Egy csinos és ambiciózus fiatal lány elindul, hogy az ismeretlenségből kitörve hírnevet szerezzen. Útját értetlenek és rosszakarók serege keresztezi, de ő, ha bukásokkal terhelten és nemegyszer áldozattá válva is, mindent legyőző tehetsége révén eléri kitűzött célját. Sikereit irigységgel, sőt leplezetlen ellenségeskedéssel figyeli a külvilág egy része, így hát az immár elismert és méltán népszerű hölgy egész élete azzal telik, hogy - művészi karrierje szakadatlan építése mellett - energiái nagy részét a nemtelen támadások elhárítására fordítsa. Sorsának leghívebb kifejezését egy fényképben látja tükröződni: őt magát ábrázolja legkedvesebb filmszerepében, amelyben egy szépséges, de soha meg nem értett, ártatlanul üldözött és végül a halálba kergetett hősnőt alakít.
Egy csinos és ambiciózus fiatal lány elindul, hogy az ismeretlenségből kitörve hírnevet szerezzen. Útját értetlenek és rosszakarók serege keresztezi, de ő, ha bukásokkal terhelten és nemegyszer áldozattá válva is, mindent legyőző tehetsége révén eléri kitűzött célját. Sikereit irigységgel, sőt leplezetlen ellenségeskedéssel figyeli a külvilág egy része, így hát az immár elismert és méltán népszerű hölgy egész élete azzal telik, hogy - művészi karrierje szakadatlan építése mellett - energiái nagy részét a nemtelen támadások elhárítására fordítsa. Sorsának leghívebb kifejezését egy fényképben látja tükröződni: őt magát ábrázolja legkedvesebb filmszerepében, amelyben egy szépséges, de soha meg nem értett, ártatlanul üldözött és végül a halálba kergetett hősnőt alakít.
Röviden ez Leni Riefenstahl (1902-2003) élete - Leni Riefenstahl értelmezésében. Aki hosszú, 101 évig tartó élete első felében "politikai naivitása" és "elkötelezett szépségimádata" miatt egyszerűen nem vette észre, hogy művészete hatalmas és kegyetlen erők játékszerévé vált - legalábbis ezzel magyarázta élete második felében a Harmadik Birodalomban befutott pályáját, amelynek során a náci rezsim legünnepeltebb filmrendezőjévé, a Führer-kultusz tevékeny alakítójává, a Führer és Goebbels propagandaminiszter lieblingjévé nőtte ki magát.
Steven Bach monográfiája elsőre nem más, mint ennek a lakkozott és önigazoló önéletrajznak alapos és - éppen a pontossága miatt - vitathatatlan cáfolata. Elveszettnek hitt dokumentumokat, filmanyagokat föltárva, minden fellelhető forrást tüzetesen átvizsgálva rekonstruálja Leni Riefenstahl életét, pontról pontra rámutatva nemcsak a hazugságok és "emlékezetkiesések" tényére, hanem azok valószínűsíthető indokaira is. Leni Riefenstahl például többször meghamisította születési adatait, saját és édesanyja nevét. (Valódi anyja "bizonytalan" származása a birodalombeli karrierjét tehette volna tönkre, egyik háború utáni trükkje pedig vagánysága miatt még szerethető is. Hetvenévesen húsz évvel fiatalabbnak adta ki magát, mert csak így vehetett részt mélytengeribúvár-tanfolyamon; enélkül ugyanis soha nem készíthette volna el víz alatti, utóbb ünnepelt felvételeit.) Ezek kétségtelenül a munkavégzéséhez feltétlenül szükséges és ártatlan stiklik voltak - ellentétben azokkal a manipulációkkal, amelyek Riefenstahl egész pályáját végigkísérték. Ez utóbbiak jó része régről ismert, és Riefenstahl kritikusai minduntalan föl is emlegették, ám közülük nem egy csak most, Bach kutatása nyomán vált bizonyossá. A szerző egy ilyen, jelképesnek tekintett hazugság leleplezésével indítja könyvét is: a határtalan becsvágyú Leni mindent bevállalt, hogy pályája valamiképpen elinduljon: így lett fedetlen keblű epizódszereplő egy a meztelen test szépségét hirdető korabeli "kultfilmben". Riefenstahl később nemcsak filmbéli jelenlétét tagadta le, de azt is, hogy Az erő és szépség útjait egyáltalán látta volna - hiszen az nem fért volna bele abba az imázsba, amit az immár birodalomszerte ismert rendező építgetett gondosan magáról. Bach a film megmaradt kópiáját nemcsak megnézte, de kötetében képeket is közöl belőle, véget vetve minden addigi bizonytalankodásnak.
Riefenstahl életének legvitatottabb - és, érthetően, részéről a leginkább kozmetikázott - fejezete a nácikhoz, s különösen az Adolf Hitlerhez és Josef Goebbelshez fűződő viszonya. Hogy a Führer mint személyiség elbűvölte, azt soha nem tagadta (nehéz is lett volna, annyi képi dokumentum maradt fönn kettejükről), de dacosan mindig hozzátette: ha ez bűn, akkor abban nemcsak milliónyi német, de legalább annyi angol, amerikai, francia és minden más nemzetbéli is osztozik vele. Különben is, méltánytalan, ha a 30-as évekbeli ámulatán utólag számon kérik Hitler mindazon szörnyűségét, amiről akkor még senki nem tudhatott. Kristályéjszaka, koncentrációs tábor, Lengyelország megtámadása, vérengzések a megszállt területeken - ugyan már! 't, Riefenstahlt a tiszta esztétikumon kívül soha más nem érdekelte - és a tragikus véletlenek sorozata, hogy egy adott időintervallumban művészi hitvallása a szépségről egybeesett a nácik erő- és testkultuszával.
Bach könyvének legizgalmasabb fejezetei azok, amikben sorra rekonstruálja azokat a bizonyítékokat, melyek szerint Riefenstahl nemcsak eszköze, hanem nagyon fontos tényezője is volt a náci propagandagépezetnek. Pontosan tisztában volt vele, mit miért tesz; máig főművének tartott darabja, a Hitler-kultuszt egyszerre "visszaigazoló" és megerősítő Az akarat diadala nem a valóságot hűen tükröző dokumentumfilm, mint azt hangoztatta haláláig, hanem tudatos kompozíció, amelyre mindvégig rálátása volt Hitlernek és Goebbelsnek is. Ahogyan Bach érzékletesen összegez: nem a film volt az 1934-es nürnbergi pártnapokért, hanem a pártnapokat állították a film szolgálatába, hogy rajta keresztül Hitler mindazokhoz elérhessen, akik személyesen nem voltak tanúi a parádénak. Riefenstahl továbbá nemcsak tudatában volt erejének és befolyásának, de azzal, ha kellett, élt is: Hitlerhez fűződő bizalmas viszonyára hivatkozva nemegyszer fenyegette azokat, akik szerinte keresztbe tesznek terveinek (még a saját családját is politikai zsarolással térítette jobb belátásra). A kirobbantott háború sem érte oly váratlanul, mint azt állította: hiszen a Riefenstahl Különleges Filmosztag Lengyelország megszállását jószerivel az elejétől naprakészen követte; és állításával szemben nemcsak tudott róla, de látta is a konskiei vérengzést (amely egyébként valóban megrendítette), továbbá egy elszólásából kiderült, hogy tudott a koncentrációs táborok létezéséről. Rajongó táviratai pedig arról tanúskodnak, hogy nemcsak azonosult Hitler politikai (és benne kultúrpolitikai) elképzeléseivel, de tökéletesen értette is azok lényegét.
A sor hosszan folytatható. (Például évekkel az elkészülte után átírja legsikeresebb játékfilmje, A kék fény stáblistáját, lehagyva róla az 1938-ban már felettébb kényelmetlen zsidó származású alkotókat, köztük Balázs Bélát. Vagy: Bach hosszan foglalkozik A hegyek alján című film forgatásával, amelyhez Riefenstahl a náci hatóságoktól szabályszerűen kikölcsönzött lágerbeli cigányokat, akiket aztán a munka végeztével részben Auschwitzba vittek.) Bach munkája azonban sokkal több megalapozott ellenállítások sorozatánál: könyvéből egyszersmind Riefenstahl személyisége is kirajzolódik; a karrierjét rendkívül tudatosan építő nőé, aki céljai érdekében a szajhaságtól éppúgy nem riad vissza, mint a nyílt fenyegetőzéstől. Nem puszta gátlástalanság volt ez, amivel kielégíthetetlen egóját szolgálta. Leni Riefenstahl a moral insanity tankönyvi esete, aki bárkivel és bármivel kész volt szövetkezni. Nem megtévesztett naiva volt - a legárulkodóbb minden bizonnyal a Susan Sontag iránti mély és leplezetlen gyűlölete. Riefenstahlt a hetvenes évektől mindinkább visszafogadta a nemzetközi szakma, elismerve tehetségét: az apropót erre az eltűnőfélben lévő szudáni nuba törzs tagjairól készült és hatalmas sikereket elért fotósorozata adta. Sontag híres esszéjében (A lenyűgöző fasizmus) Riefenstahl Az utolsó nuba című albumát végső soron úgy értékeli, mint Az akarat diadala, vagy az Olimpia folytatását más eszközökkel; a képek szerinte ugyanúgy a náci szépségideál előtti hódolat termékei, mint Riefenstahl birodalmi filmjei. Riefenstahl sorozatát Sontag e szépség- és halálkultusz előtti grandiózus és kétségkívül mesterien komponált, de üres, gondolattalan tisztelgésként értékeli.
Alighanem az üresség az a fogalom, ami telibe talált; és amit már Riefenstahl egyik első kritikusa is felrótt az akkor még táncművészettel próbálkozó huszonegy éves, sugárzóan szép fiatal lánynak: "A látvány végső soron csendes szomorúságot sugall, amiért ez a felszíni tökély nincs megáldva a belső adottság kegyével, a zseni nagyságával, avagy démoni tüzével."
Leni Riefenstahl Salieri ikertestvére: az ambiciózus művészé, aki felismeri és értékeli a művészetben a zsenialitást. És aki egész életét ennek elérésére teszi föl, ám legföljebb bizonyos formák reprodukálására képes csupán (mint ahogyan Riefenstahl például a kamera mozgatására, a fényhatásokkal való játékra). Ahogyan Salieri soha nem ért föl Mozarthoz, úgy a táncos Riefenstahl sem Joséphine Bakerhez, a színész Riefenstahl sem Marlene Dietrichhez, és a rendező Riefenstahl sem ért föl akár csak Josef von Sternberg nagyságához is. Mert Riefenstahlból (mint Salieriből) hiányzott az isteni szikra, aminek a segítségével a giccs és a nagy műalkotás közötti keskeny sávot átléphette volna. Mindenkit és mindent eltiporni kész nyughatatlan törtetése, múltszépítő permanens hazudozása alighanem ebből a szörnyű tudatból táplálkozott: ez Bach kitűnő Riefenstahl-monográfiájának egyik lehetséges olvasata. A kötet nagy erénye, hogy a szerző mindezt nem szájbarágósan, hanem szelíd és helyenként bölcs, megértő iróniával adja elő.
Fordította Szántó Judit. Európa, 2008, 564 oldal, 4000 Ft
