"A világirodalom egyik legmagányosabbja. A világirodalom egyik legnagyobb formaművésze... A legeurópaibb latin-amerikai (fehérek közt egy... na igen). A legkevésbé ismert a század legnagyobbjai közt" - írta Esterházy Péter az irodalmi publicisztikáira oly jellemző okos és túlzó lelkendezéssel öt éve, amikor a L'Harmattan Kiadó útjára indította kilenckötetesre tervezett szériáját. "E most induló Cortázar-sorozat egyik fénypontja lesz a később megjelenő nagy regény, a Rayuela (Ugróiskola), ahogy lazán mondani szokás, a spanyol (nyelvű) Ulysses." Volt tehát várakozás, mégpedig joggal, hiszen az argentin író (hogy a legeknél maradjunk) a világirodalom egyik legrafináltabb novellistája, aki a ritkás és esetleges korábbi megjelenések után végre nálunk is egyszerre krimiszerűen izgalmas és felfejthetetlenül összetett elbeszélések szerzőjeként vált ismertté. Most pedig itt a "fénypont", a legendás nagyregény, de egyelőre nemhogy az eladási toplistákon nem találkozunk a könyvvel, de lapunk irodalmi rangsorának ítészei sem nyugtázták az eseményt.
Pedig a Rayuela már a fordítás előtt közismert, sokat hivatkozott alapmű volt. Éppen ezért az eddig bevett és minden szempontból megfelelő, a regény szerkezetére is utaló magyar cím megváltoztatása nemcsak indokolatlan szakmai döntés, de otromba udvariatlanság is, hiszen aki kedvet kap hozzá, nyilván Ugróiskolaként fogja keresni. Ehhez képest irreleváns, hogy a Sántaiskola "jobban kifejezi a féllábas ugrándozás, sántikálás gyakorító, folyamatos jelentéstartalmát", és hogy a fordító szülővárosában, "Hódmezővásárhelyen, az Alsó-Tisza vidékén, a Tiszántúlon, a Jászságban és még többfelé is úgy hívták ezt a játékot, hogy sántaiskola" (Benyhe János indoklása a Korunkban). De a fordítás - a további vitatható megoldásokkal együtt - tiszteletet parancsoló, nagy munka. A borító csúnyácska és nem is túl ötletes, de való igaz, hogy az első kiadás címlapján is egy ugróiskola látható. A jegyzetek és az utószó hiányát jelen esetben üdvösnek tarthatjuk - fölösleges viszont a két kivétel, az angol kiadás egyik magyarázatának betoldása és kommentárja, illetve egy baklövés, a direkt rossz helyesírású újságcikk "Alsó Tisza-vidéki magyar tájszólásra" (már megint!) fordítása miatti mentegetőzés.
Hogy miért nem kellenek a jegyzetek? Mert a Sántaiskola könyvtárgyként, szövegtestként is érdekes. Szerkezete rendhagyó: a bevezetés két egyenértékű olvasásmódot ajánl fel. Az egyik változatnak az első négyszáz oldal után vége szakad, míg a másik a számozott részek közti, kijelölt sorrendű ugrálással magába öleli a "mellőzhető fejezeteket" is. A megjelenés idején (1963) kétségkívül radikális megoldás olyan műveket előzött meg, mint a fenti méltató sorok elkövetőjének Termelési-regénye vagy a szótárregények. Ez a forma ötletként egyszerű és provokatív, gyakorlatként fárasztó és felszabadító. Szerzője egy tévéinterjúban ellenregénynek nevezi, amiben van igazság, amennyiben kikezdi a bevett olvasási szokásokat, és rávilágít az olvasatok esetlegességeire. Írás az olvasásról, az olvasó mint társszerző - és így tovább.
A széttördelt szöveg némi (valójában megengedhetetlen) leegyszerűsítéssel könnyen összefoglalható. Az első két, lineárisan olvasandó rész egy önemésztően okos értelmiségi társaság, az ennen farkába harapó Kígyó Klub és Párizs, illetve egy rendhagyó szerelmi háromszög és Buenos Aires körül forog. Az "elhagyható" harmadik rész beékelődő bekezdései a történetek kiegészítései és átiratai mellett számos talált szöveget (különböző nyelvű idézetek, kertészeti tippek, újsághírek, Leopold és Loeb védőbeszéde stb.) és az előzőekben már futólag szereplő író, Morelli elméleti fejtegetéseit tartalmazzák. Az ugrálva olvasás során hajlamosak lehetünk őt azonosítani elbeszélőként, akit a szereplők folyamatosan olvasnak és elemeznek, sőt: ők állítják össze a róluk szóló regényt.
De hiába e - ma már tán mérsékelten izgalmas - bonyodalmak, ne gondolja senki, hogy valami beteges kérődzést, elméleti onanizálást kell végignéznie hatszáz oldalon keresztül. A szöveg jól olvasható, a szereplők szerethetők, a hangulat jó. Bár az nem véletlen, hogy van olyan spanyol kiadás, amelyhez a bőséges jegyzeteken és az előszón kívül képeket és térképet is mellékeltek. Mert ugyan nem elengedhetetlen, de nem is árt, ha az olvasó folyékonyan beszél angolul és franciául, kicsit tud latinul és németül, ismeri Párizs és Buenos Aires topográfiáját - és úgy nagyjából tisztában van a nyugati szellem és művészet történetével a középkori festészettől az amerikai dzsesszig. A legfontosabb szereplő, Horacio Oliveira (egy középkorú argentin értelmiségi) ugyanis - miközben Argentínától Európáig, a közönytől az őrületig jut és vissza - nagyon sokat tud, és nagyon sokat gondolkozik. Lázad minden ellen, megvet mindent. A (zsidó-keresztény) dialektikát, az "elkurvult nyelvet", a lázadást és persze önmagát - meg úgy általában az életet. Az első verzió végére mégis a meleg derekat átkaroló kéz marad meg, ha nem is tiszta, de más számára élhető képként. Meg a végső lehetőség: nyakig elmerülni a szarban, mint Hérakleitosz, és "onnan, a tehénszar-halomból kezdeni a szemlélődést, a segglyuk szeméből nézni a világot."
Mindent akaró, káprázatosan okos, fárasztóan bonyolult, menthetetlenül romantikus, néha giccses, néha (kiszámítottan) unalmas, nagy regény a Sántaiskola. De mindenesetre: kezdjük a novellákkal!
Fordította: Benyhe János. L'Harmattan, 2009, 640 oldal, 3900 Ft
