"Folytattam a pápavadászatot" - Lawrence Norfolk író

Könyv

Első regénye, A Lempriére-lexikon megjelenésekor csodagyerekként könyvelték el - ez a címke mára szerencsésen lepergett az idén 50 éves, negyedik regényénél tartó világhírű szerzőről. Új könyve, a John Saturnall lakomája egy 17. századi angliai szakácskarrier ételekben gazdag története - a 21. századi szerzőt telefonon értük el londoni otthonában.

Magyar Narancs: Autós üldözés, érzéki szex, kulináris élvezetek - íróember, ha jót akar, távol tartja magát ezektől, mármint papíron. Erre intette egy beszélgetés alkalmával saját magát és a kollégáit. Mi a baj a felsoroltakkal?

Lawrence Norfolk: Csak annyi, hogy rendkívül nehéz írni róluk. Autós üldözés: a filmek jobban csinálják. Jó szex: hol van itt a történet? A jó szex nem érdekes. A rossz szex az érdekes. Az étkezés örömeivel meg az a baj, hogy az írónak nincs helye az élvezetek tolmácsolásában. Ha ízlelésről, illatokról ír az ember, ezek annyira azonnali történések, hogy semmi szükség a közvetítő szerepére. Ráadásul az ízlelésnek igen limitált a szókincse. Ez lenne a hosszú válasz. A rövid pedig az, hogy valahányszor egy regényíró szabályokat állít fel magának vagy, ami még rosszabb, másoknak is, az rendszerint nem több hangzatos mellébeszélésnél.

MN: Most, hogy a John Saturnall lakomájával a kulináris élvezeteket mégiscsak letudta, várható, hogy megpróbálkozik a szexszel is? A jó szex irodalmi megközelítésével?


Fotó: Jonathan Ring

LN: Nem véletlen, hogy a John Saturnallben olyan későn kerül sor a szexre. Addig húztam-halasztottam, ameddig csak tudtam, ám végül nem húzhattam tovább. Ugyanaz a helyzet a szexszel is, mint az evés okozta örömökkel - rendkívül szűk a leírására alkalmas szókincsünk. A pornográfia a részletek bemutatásában jóval előttünk jár, de hát a pornó sokkal inkább azoknak szól, akik nem csinálják, mint azoknak, akik igen. Ha viszont a szexet jól csinálják, ott nem nagyon van mit leírni. Túl közvetlen az élmény. Jó szex közben, akárcsak például egy jóízű narancs elfogyasztása során, nincs helyük a szavaknak. Csak megtörténik, és kész. Nem tudom, önöknél hogy van, de az angol piac tele van olyan szakácskönyvekkel, melyek tisztára olyanok, mint a pornó: a bennük ábrázolt ételeknek semmi közük a valósághoz; műanyag, festék, Photoshop keveréke az egész. Nem kevésbé természetellenesek, mint a pornófilmek szereplői. Korunk divatos séfjei és szakácskönyvszerzői a gasztropornó bajnokai - tisztelet a kivételnek.

 

MN: Találkozott már irodalmi igénnyel megírt szakácskönyvvel?

LN: Azt hiszem, a 17. században írt szakácskönyveket mind kiolvastam. Lenyűgöző olvasmány valamennyi, már csak azért is, mert ebben az időben még senki sem tudta, hogyan kell szakácskönyvet írni. Nincs két egyforma mű, minden egyes darab a szerzője személyiségét tükrözi. Olyanok, mint az önéletrajzok. Innen jött a John Saturnall lakomájának ötlete is. A szívemhez legközelebb álló 17. századi szakácskönyv a The Closet of Sir Kenelm Digby Opened. Mielőtt telefonált, épp buggyantott tojást főztem az egyik benne található recept alapján. Egyszerű recept, de mindig beválik.

MN: Részletezné, miben áll Sir Kenelm Digby tojásreceptje?

LN: A tökéletes buggyantott tojást készítsd úgy, hogy a tojást oly vízbe rakd, melynek a felszíne már reszketeg. És addig ki se vedd onnan, míg el nem mondasz, ámde nem sietve, hanem csak lassan, komótosan, egy Ave Mariát. Amint elolvastam ezt a receptet, máris a 17. században éreztem magamat.

MN: Kellő lassúsággal mormolta az Ave Mariát?

LN: Van egy ősrégi kenyérpirítóm, annál pontosabb időmérő nekem nem kell. Mire kész a pirítós, vehetem ki a tojást is. Nem vagyok elég jó katolikus, viszont van egy óramű-pontosságú toasterem, és ez az én konyhámban kiváltja az Ave Mariát.

MN: A buggyantott tojáson kívül még mivel edzette magát a regény megírására?

LN: Ne is kérdezze, a többi recepttel mind befürödtem! Ott van például a modern sütő kontra nyílt tűz problematikája. De sokat tanultam a kudarcaimból.

MN: Talált jóízű étkezéseket, érzékletesen leírt, nagy zabálásokat a kortárs vagy klasszikus irodalomban?

LN: Vannak híres étkezések Proustnál, de fellapoztam Huysmans A különcét is a hírhedt halotti tornál, és persze elővettem Rabelais-t meg még sok minden mást is. Tele kajával az irodalom, de enni senki nem eszik. Én viszont pont ezt kerestem: ember és étel találkozását. A leírások rendszerint odáig tartanak, hogy mi került a tányérra, majd utána rögtön az jön, hogy a delikvens jóízűen bekebelezte, amit elé tettek. Ennyi.

MN: Rögtön az első regénye, A Lempriére-lexikon híres íróvá avatta. És rögtön az első regényéért megkapta, hogy ha a kedves olvasó kedveli Umberto Ecót, akkor Lawrence Norfolkot is kedvelni fogja. Elég ingerülten fogadta, hogy leecózták. Tart még ez az ingerültség?

LN: Ami azt illeti, tart. Nézze, egy év leforgása alatt lett belőlem, a senkiből Európa-szerte ismert író, akinek több százezer példányt adtak el a könyvéből. De ahol csak megfordultam, már jött is szembe velem ez az Eco-dolog. Így ment ez egy darabig, mígnem egyszer egy késő esti televíziós talkshow-ban találtam magam Párizsban. És mint rendesen, a műsorvezető már kezdte is a felsorolást, hogy ki mindenkinek vagyok én az örököse. Azt hiszem, Thomas Pynchonnel kezdte, majd hosszú névsorolvasás következett, és amikor elérkezett Ecóhoz, nekem kezdett elegem lenni a dologból, úgyhogy visszakérdeztem, hogy ne haragudjon, de kiről is van szó? Hát, Umberto Ecóról, a nagy olasz íróról - kezdte magyarázni a műsorvezetőnő, mire én, hogy bocsánat, de milyen nevet is említett? Így ment ez egy darabig, mire megértette a viccet; jót nevetett, és folytatta a műsort. Egy évre rá Eco és én ugyanott vendégeskedtünk, és az olasz kiadóm, aki tudta, hogy Eco ismeri a könyvemet, megkérdezte tőle, lenne-e kedve találkozni velem. Válaszra sem méltatta, úgy hagyta faképnél. Erős a gyanúm, hogy látta a műsort.

MN: A Lempriére-lexikon amerikai kiadása jóval rövidebb, mint a brit. Mi történt?

LN: Kaptam egy telefonhívást, egyikét azoknak a kiadói hívásoknak, amiktől az írók joggal tartanak. Az amerikai marketingosztály volt. Tettek egy visszautasíthatatlan ajánlatot: ha lerövidíted, kiadjuk, ha nem, nem adjuk ki. Ilyen egyszerű volt a képlet. 28 éves voltam, ez volt az első könyvem, hát belementem. Ha valaki ma szegezné nekem ugyanezt a kérdést, elküldeném a jó édesanyjába. De fiatal voltam és hülye, igent mondtam. Másfél nap alatt kivágtam a kívánt mennyiséget, ami nem volt kevés, több mint 100 oldalra rúgott. Ha lassabban csinálom, biztos, hogy beleőrülök, de így is nagyon fájt.

MN: Második regényénél, A pápa rinocéroszánál is érkezett hasonló hívás?

LN: Nem érkezett. Azt bosszúnak szántam; ez az eddigi leghosszabb regényem. Eredetileg még ennél is hosszabbra akartam írni, de a vége felé megszólalt egy belső hang, hogy jobb lenne már felpörgetni az eseményeket.

MN: Hogyan talált rá a pápának megvesztegetési ajándékként küldött rinocérosz esetére?

LN: Emlékeztem a történetre, csak arra nem, melyik pápával is esett meg. Ezért elkezdtem gőzerővel tanulmányozni a pápák életét. "ceánnyi anyagot nyálaztam át, de semmi. Miközben kutattam, anyám megajándékozott egy rinocéroszokat bemutató képeskönyvvel. Ez egyike volt azoknak a könyveknek, melyeket a kedves, de haszontalan szülői ajándékok polcára tesz az ember. Én is így tettem, és folytattam a pápavadászatot. De még mindig semmi. A végén már azt hittem, csak képzeltem a történetet. Ott tartottam, hogy hagyom az egészet, és valami más történet után nézek, amikor, csak úgy mellékesen, kinyitottam anyám ajándékát. És mi állt rögtön a legelső oldalon? Természetesen az, hogy az első Európába került rinocéroszt X. Leó pápának szánták a portugálok. A történet tanulsága az, hogy mindig hallgass az anyádra!

MN: A 16. században elég jó ötletnek tűnhetett egy rinocérosszal előnyöket eszközölni ki a pápánál. Ma mivel lehetne próbálkozni?

LN: Ezt az új pápát még nem volt idő kiismerni. Majd meglátjuk, a zsűri még nem döntött. Az eggyel ezelőtti pápánál talán Lengyelország Németországhoz való csatolásával lehetett volna bevágódni. A kettővel ezelőttinél pedig épp fordítva; ha Németországot csatolják Lengyelországhoz.

MN: Két elvetélt projektjéről is hallani lehetett az elmúlt évek során; egy filmről és egy könyvről.

LN: Mindenkinek van egy őrült barátja, az enyém Philip Haas, a filmrendező. Elhatároztuk, hogy fillérekből megcsináljuk az Iliászt. A no-budget változatot, harci szekerek nélkül. Egy héttel a Brad Pitt-féle Trója előtt szándékoztuk bemutatni. Kis híján sikerült is, a pénz megvolt, de az egyeztetéseken elcsúszott a dolog. A másik elvetélt projektem egy regény volt, írói pályám legfájdalmasabb kudarca. Miután a Vaddisznó képébent befejeztem, elkezdtem írni a következő regényemet, aminek a Levels (Szintek) címet adtam. Nyolc évig dolgoztam rajta. Majd megpróbáltunk kiadót találni a könyvnek, de az akció balul sült el. A könyv pedig, be kellett látnom, nem működött. Hatalmas könyv volt, az első három regényem betetőzése. Három idősík, 150 szereplő, a negyedik századtól 1981-ig ívelő történettel és a második világháborúval a középpontban. Csak maga a vázlat, a cselekmény kivonata 56 oldalra rúgott, képzelheti... Amikor beláttam, hogy ez így nem megy tovább, úgy éreztem, nekem mint írónak befellegzett.

MN: Mennyire vette el a kedvét a kudarc az írástól?

LN: Nem hittem volna, hogy egyszer újra írni fogok. De soha ne mondd, hogy soha! A John Saturnall lakomája maga volt a felüdülés. Két dologra tanított meg a kudarc, és ezt sokszor elmormogtam magamban. Az egyik, hogy olyan könyvet írj, amit képes is vagy megírni, a másik, hogy azt a könyvet írd meg, amit valóban meg akarsz írni, és ne azt, amiről azt gondolod, hogy meg kellene írnod. Ezek mind pofonegyszerűnek tűnnek, de higgye el, hogy életmentőek lehetnek!

Norfolk-bónusz: ha érdekli, az író szerint hogyan főznek a kollégák, hogy szerinte miről kell majd írni 300 év múlva, illetve hogy milyen is volt számára az a bizonyos első alkalom, akkor kattintson ide az interjúból helyhiány miatt kimaradt válaszokért!

Neked ajánljuk