Illyés Gyula: Eltűnő társak
Egy borjú, egy nyúl, egy kos, egy kutya,
– Vitéz nevű – aztán apám, anyám
és mind a holt hűtlen után
el-elhagy ő is: Gyula, a – „Gyula!”
Alig találkozom vele.
Egy-egy arcmozdulat alól,
mint rácsa mögül a fogoly
rándul a szája, vág felém szeme.
Mint régiek, ti, kutya, kos, tehén:
kezd ő is nem lenni sehol.
Szólíthatom, nem válaszol.
Vagy más jelentkezik nevén!
Illyés Gyulára nem lehet ráfogni, hogy szűkében lett volna a költői büszkeségnek. Első kötetével, a Nehéz földdel egy igen határozott költő toppant be a magyar irodalomba. Huszonhat éves volt, amikor a Nyugat 1929. évi első számában megjelent a Szerelem című háromrészes verse, benne az öntudatos kijelentéssel: „Egy költő szól itten népének nevében!”
A Nehéz földben csak szabadversek szerepelnek, Illyés tehát az első kötetében még nem rímelt – József Attila és Karinthy Frigyes jó barátja, Németh Andor szerint a párizsi emigrációból hazatérve ekkor még egyszerűen nem is tudott –, de aztán annál gyorsabban beletanult a kötött formákba. Olyannyira, hogy alig öt évvel később már Kosztolányival keveredett éles pengeváltásba nemzedéke sajátos rímtechnikájának védelmében. Illyésék ugyanis nem kívánták a nagy öregek tökéletesre intonált bel cantóját folytatni, és egy idő után közvetlen elődeik, illetve saját pályakezdésük szavadversei sem jelentettek már nekik kihívást: gyakorlattá emelték a laza formát, a tiszta rím helyett az asszonáncot.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
