„Ha szűkül is, van még nyilvánosság”

Parti Nagy Lajos költő
szerző
Pálos Máté
publikálva
2018/34. (08. 23.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Jönnek a dilettáns kánontechnikusok bőrkabátban, vagonszagú jelszavakat kiabálnak, és már állítanák is át a kultúra vonatát az ellenkező irányba. A kultúrharcról, a jeges hallgatásról és a balliberális oldal tévedései­ről beszélgettünk.

Magyar Narancs: Kultúrharcos időkben alacsonyan szállnak az Esterházy Péter vagy Parti Nagy Lajos írói jelentéktelenségét felvető mondatok: meg kéne szabadulni attól a gondolattól, hogy Esterházy a jó író, önnek pedig komoly problémái vannak a nyelvvel. Lehet erre reagálni?

Parti Nagy Lajos: Az utóbbira legföljebb annyit, komoly baj, ha az írónak nincsenek problémái a nyelvvel. Ami az előbbit illeti: felőlem szabadulhat, aki tud, mármint az „Esterházy a jó író” gondolattól, de ez a felvetés nonszensz, mondhatnám marhaságnak is. Az meg, hogy valakik, „azok” nem hagyják meghalni Esterházyt, nehogy a végső megmérettetés elé állhasson, ahogy egy kritikus írta a pártlapban, az meg ritka szemét mondat. Esterházy a magyar irodalom, a magyar kultúra egyik legnagyobb egyénisége, negyven éve, politikai oldalaktól függetlenül olvassák, és nagyon sokan, olvasók és pályatársak köszönhetnek neki egyfajta felszabadulást, nyelvben is, gondolkodásban is. De hát sajnos nem a NER írója, nem az MMA-é, nosza, tegyük helyre! Kánontechnikusok előre! Itt ülünk a túlhatalom tetején, mindent mi nyertünk meg, csak mi vagyunk a parlamentben, csak a mi lábunk lóg a Balatonba, hovatovább a Kárpát-medencébe is. De akkor, már bocsánat, miért ott kel fel a nap, ahol fölkel? S mért’ ott megy le, ahol, a nyugati fertőben? Kezdjünk már ezzel valamit… A nekibuzdulás lelki okait érteni vélem, de ettől még kudarcra van ítélve, mármint ott, ahol nem leváltásról, kirúgásról van szó. Egy intézményvezetőt le lehet váltani, egy írót nem lehet. Kiradírozhatják Esterházyt a tankönyvekből, de megjósolható, hogy ettől csak népszerűbb lesz. Emlékszem, 1999-ben, a frankfurti könyvvásár előtt is igencsak kánonváltó hangulat volt. Jó néhány, magát addig elnyomottnak vélő író hitte, remélte, hogy, eljővén a Fidesz ideje, ő ül a főpódiumon, s az ő lefordított művei lesznek a standokon. Csakhogy ehhez kevés a verdikt, a politikai hatalom, ez nem így van, sokszor nem igazságosan van, de nem így. Tán nem volt könnyű belátni, de a könyvvásár programját nem egy pesti lakás mélyén írták meg éji órán, hanem egy közeg, a német kultúra közege, lapok, portálok, ki­adók eldöntötték, kire és mennyire kíváncsiak. Egyébként nincs is olyan sok ismert, ha tetszik: „jó” magyar író, aki van, ízlés, meggyőződés ide vagy oda, békében elférne egymás mellett. Erre 2010 óta igen kevés az esély, ezeket az árkokat, durva kivételezéseket és kivéreztetéseket a politikai érdek hozta létre és mélyíti azóta is.

false

 

Fotó: Németh Dániel

MN: Ha a kánont nem is lehet a feje tetejére állítani, a hatalom valameddig elmehet az átformálásában, és képes létrehozni látszatokat, például annak látszatát, hogy Esterházy nem jelentős író.

PNL: Ki lehet rúgni azt, aki Esterházyból érettségiztet, sőt, aki Esterházyt tanít. Aki kimondja Esterházy nevét… na, ez már nehezebb. A kultúra mégsem valami vonat, amit a fővasutas egy mozdulattal átállít a másik irányba. Nagy károk persze okozhatók, főleg az intézményekben, de a fejekben is. Például az ilyen „kánonnal lövünk”-féle akciók alakot, testet adnak a félelemnek, az amúgy is működő öncenzúrának. Most már nem hiszem, hogy ezek fantomgyávaságok. Megértem, ha valaki, tele függésekkel, nem kockáztat. Igen, van mitől félni. Kis, egyenletes félelem. Jó néhány kollégám is, én is jártam már úgy, hogy meghívtak valahová, majd megtudtam, hogy az illető intézményvezetőnek leszólt a polgármester, hogy az állásával játszik.

MN: Előálltak egy pozitív listával: olyan írók szerepelnek rajta, akiket elnyomott a liberális kultúrdiktatúra.

PNL: Ennek az ad hoc listának túl nagy jelentőséget nem tulajdonítanék. Ebben a fölheccelt állapotban inkább az a beszédes, hogy vajon ki nem fért rá s miért. Több, a közvélekedés szerint a jobboldalhoz sorolható és/vagy konzervatív író nincs rajta, gondolom, nem jutottak a listaírók eszébe. Én igen szarul érezném magam, ha bekerülnék egy olyan névsorba, amit – például a PIM kapuja ellen – buzogányként használ a Szabad Nép-szerű vezéri szócső. Mondanom sem kell, fontos, igen jelentős írók szerepelnek rajta Bereményi Gézától Zalán Tiborig. Másrészt mindenki olyan listákat állít össze, amilyeneket akar. Csak egy péntek éjszakán bele ne írassák az alaptörvénybe!

MN: Szerintem két probléma lehet azzal, ha a heccelésre válaszol a megtámadott. Egyrészt felül a provokációnak, másrészt olyan látszatot teremt, mintha lenne valami vita, kétoldalú kommunikáció. Van erre megoldás? Radnóti Sándor például egy interjúban a kultúrharc kapcsán a „jeges hallgatást” emlegette.

PNL: Igaza is van, de abban is, hogy nem lehet mindig jegesen hallgatni, mindent szó nélkül hagyni. Ez alkat és alkalom kérdése. Én valahogy aránytalannak éreztem volna, ha egy glosszában, mondjuk, „megvédem” Esterházyt. Úgy értem: nem szorul rá. Ha kitiltják a könyvtárakból, a tantervből, az más. Ott együtt és külön muszáj tiltakozni. De ez az ócska fikázás? Igaz, ezzel szokott kezdődni, lásd gender szak.

MN: A mostani kultúrharc nemcsak az újabb kétharmad, hanem a durva hangütés miatt is új szint.

PNL: Tán annyiban új szint, hogy régi. Hogy szinte szó szerint megidézi a náci idők és a sztálini béketábor, az ötvenes évek elejének retorikáját. Itt van az eléggé vagonszagú „sivalkodnak” új karrierje, természetesen a tuggyukkik sivalkodnak. Megengedem, ez lehet véletlen egyezés a nyilas beszéddel, de azért hátborzongató. Értem én, hogy valaki nagyot akar mondani, hogy provokálnia kell, például azért is, hogy a médiából kihallatsszon. Ha már egyszer vége a píszínek. A világ beszélőinek nem kis része gondolja, hogy picsába a kurvaanyázás tilalmával, azt mondok, amit akarok, kivéve, ha neki mondják, mert akkor vadul tiszteletet követel. És ez még csak a stílus, ami veszélytelenebbnek tűnik, mint a tiszta hazugság, noha alig is szankcionálható. A tiszta hazugság perrel járhat, esetleg pénzbüntetéssel évek múlva, mint a filozófushecc idején. A stílusnak a közösségi média sem tesz jót, két hörrenés a klaviatúrán, egy üveg bor, a képviselő úr megnyom egy gombot, s máris fönt kering valami vaddisznóság a neten. S jönnek az éppannyira cizellált kommentek. Lassan hülyének nézik, aki próbál árnyaltan, korrekten fogalmazni, és nem azért, mert nincs tele indulattal, hanem mert túlzásai, nevetséges vadhajtásai ellenére magát a píszít megtartandónak gondolja jobb időkre. Ama időkre, amikor röhej lesz a demokrácia elé olyan agyatlan jelzőket tenni, mint az illiberális. Félek, ez a nyelvi lökdösődés egyszer csak testivé válik; ha az áll a törvényben, hogy a menekülteket segítők börtönbe vethetők, s ha valamely szomszéd oly sötéten néz, mint egy afrikai, szóval néger, akkor lehet, hogy a nemzet érdekében belerúgok.

MN: Idézek egy szöveget a kultúrharc egyik mellékvágányáról. A kedvenc könyvéről kérdezték az illetőt, a végén elárulom kit, és így válaszol: „Kultúrában mindenevő vagyok – szeretem a színházat és a filmeket is, nem tudnék kiemelni színdarabot vagy filmet, amelyik az egyetlen kedvencem volna. Azt viszont megválogatom, hogy mit olvasok el. Vörösmarty írta a Gondolatok a könyvtárban című művében, hogy »Ment-e a könyvek által a világ elébb?«. Vörösmarty is észrevette – akkor is jellemző volt –, hogy létezik az az irodalom, amely nemkívánatos, mert nem ahhoz segíti az embert, hogy emberhez méltó életet éljen, hanem a szabad akaratot eltolja abba az irányba, hogy válassza a rosszat.”

PNL: Csak kívánatos irodalom legföljebb diktatúrákban létezik, alapos könyvégetéseket követően. Nem tudom, ki írta ezt, de nem nagyon, illetve roppant szűken értette Vörösmartyt. Nyilván e nagyszabású vízióból ilyesmi is kiolvasható, hogy ilyen is meg olyan is, s hogy ki hova tolja a szabad akaratot. Illetve: mi a rossz? Elég keresztényietlen szövegnek tűnik, a megtért bűnösre gondolok, arra, hogy a jó választásához meg kell tapasztalni, ismerni kell a rosszat. Magadban, a világban, mert csak így valódi a választás. Az tény, hogy sokféle irodalom van, sokféle emberhez méltó élet, s szép számmal vannak könyvek, melyek a zsenge tanulóifjúságot nem épp Tóth Tihamér atya kebelére terelik.

MN: Kásler Miklós írta.

PNL: Biztos vagyok benne, hogy én ennél sokkal nagyobb ostobaságokat beszélnék például a rákkutatásról.

MN: A környezetében érzékeli, hogy hátrébb húzódik az értelmiség, s a NER átvészelésére rendezkedik be? Mellesleg ez is lehet célja a sárdobálásnak.

PNL: Minél inkább kitölteni, belakni a megmaradt tereket, ezt a szándékot látom magam körül. A lehető legkevesebbet foglalkozni azzal, ami momentán megváltoztathatatlannak látszik, de közben jelezni, mondani, hogy nagyon nincs rendben, ami történik. Érződik a rezignáltság, kétségbeesés, visszahúzódás, de ha szűkül is, van még nyilvánosság. Akiket látok magam körül, a barátaim nem beszélnek másként a nyilvánosság előtt, mint magántársaságban. Minőségi életet élni, kitölteni munkával, dolgozni, amíg van hozzá ép ész, akkor is, ha éppen nincs kedv, távlat.

MN: Hogyan érintette a közeget a művészjáradék és az elfogadásának a problémája?

PNL: A hatvan fölötti művészek nagy többsége elszegényedett az utóbbi tíz évben. Ez nem fogható csak a politikára vagy csak a piacra, szóművészeti alkotásokkal nehéz egzisztenciát teremteni, persze mivel könnyű? Penetránsnak tartom, hogy odatelepítették az MMA-hoz a művészjáradékot, hisz’ tulajdonképpen valamiféle nyugdíjpótlék. Így létrehoztak egy függő helyzetet, és csak a jóindulaton múlik, hogy a NER-propaganda kihasználja-e vagy nem, eddig mindent kihasznált, amit lehetett. Mára ennek az értelmiségi rétegnek legtöbbször nincs választása, illetve aközött választhat, hogy kikapcsolják a gázát és az áramát, vagy ír egy kérvényt az MMA-hoz. Ezek a kényszerek erősödni fognak, velük szemben a túlnyomó többség egyszerűen tehetetlen. Egy pillanatig sem akarnám azt mondani, hogy ez nem totális vereség. Mert az.

MN: Van az úgynevezett balliberális értelmiségnek és konkrétan önnek felelőssége abban, hogy per pillanat így néz ki az országban egy kultúráról, kultúrpolitikáról szóló közéleti vita?

PNL: Persze hogy van, hisz’ én is a része voltam az elmúlt harminc évnek, s bizonyos alapértékek meglétét evidensnek hittem: szabadság, szabad akarat, tolerancia, demokrácia. Ez nagy hiba volt, mert a magyar társadalom nagy részében ezek az értékek valójában egyáltalán nem voltak magától értetődők, ergo nem voltak fontosak. Százezrek hullottak ki az ország szövetéből a 90-es években, „az eleven jog fájáról lehulltak”, és ha tán látta is, az értelmiség nem érzékelte ennek a valódi súlyát. Úgy érzem, az úgynevezett jobboldali-konzervatív oldalon sem volt több empátia a megalázottak és megszomorítottak, „a vidék” iránt a szólamokon túl. Az összmagyarság iránti absztrakt elköteleződés és a koronás címer nem helyettesíti a társadalomismeretet. De mondhatnék más típusú példát is. Volt, amit igencsak benéztem, igaz, nem egyedül. 2006-ban az őszödi beszédről azt gondoltam, hogy rendben van, ezt Gyurcsánynak el kellett mondania, ez a minimum. S bár éreztem, hogy magasabb szempontból le kéne vonnia a konzekvenciát, úgy véltem, nagyobb baj lenne abból, ha lemondana. Súlyos tévedés volt, politikai, de főleg erkölcsi.

MN: Ha élne Esterházy Péter, beszélnének az önökről szóló kijelentésekről és a kultúrharcról?

PNL: Igen. Azt hiszem, többnyire próbálnám lebeszélni, hogy Péter, ne, ne ugorj mindenre, hagyd a francba, van dolgod elég, bizonyos szint fölött ne süllyedj bizonyos szint alá, satöbbi. Bőven voltak ilyen telefonjaink éveken, immár több évtizeden át. Ő reagálósabb volt, harcosabb, utólag látom, s innen nézve igaza volt, hogy mennyi nagyszerű kis szöveg szisszent föl, keletkezett ebből az attitűdből. Ugyanakkor, ha élne, és az nagyon jó volna, talán más lenne az egész kultúrharc fekvése. Hátborzongató látni a perverz gyönyörűséget, amivel belerúgnak egy halottba. S tulajdonképpen azért, mert él. S mert túl fogja élni ezt a mai kocsmát, a legnagyobb magyarok egyikeként. Ki volt a miniszterelnök, amikor az Édes Anna megjelent, vagy amikor meghalt Kosztolányi?

szerző
Pálos Máté
publikálva
2018/34. (08. 23.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:
  1. 1
    rworse
    2018. szeptember 09., 09:20
    No igen, a jó írók "leváltásához" a befogadókat kell leváltani. A kritikusokat, a közönséget. Ez folyik most. Parti Nagy meglátásával ellentétben eléggé eredménnyel folyik. Ugyanis elég eredmény a kultúrharcolóknak, hogy elegen (és sokan) vannak, akik a kormányzó úr által elvárt rubrikába húzzák az X-et a forradalmi fülkében. Nem az a lényeg, hogy Esterházyt ne olvassák, hanem hogy elegen ordítsák, hogy "Monnyon le!".

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...