"Tudja meg mindenki, hogy a Kárpát-medence Isten kiválasztott területe, és mikor nemsokára összedőlnek a hegyek és minden víz alá kerül,
Magyarország lesz a második Ararát,
mert a magyarok kiválasztottak, ehhez a jogot áldozatokkal és vértanúkkal váltották meg, eljön a hetedik nap, mindenki elpusztul, csak azok nem, akikben az Úr tartja az életenergiát, vagyis a magyarok, Jézus Krisztus magyar volt, ez be van bizonyítva tudósok által, mi vagyunk a tiszták, ezért fogunk életben maradni, mindenki örüljön, mert üdvözülni fogunk!"
Miután befejeztem a vacsorát, bementem kicsi, de kellemes hangulatú szobámba, és közben azon töprengtem, hogy a Kárpát-medence, Európának ez a mélyen fekvő, dús kalászú teknője hogyan lesz második Ararát, hogyan lesz a mélységből magasság. Bent szólt a tévé, a bemondónő újabb szokás szerint félmeztelenül ült a kamerák előtt, és épp a nap rejtvényét olvasta fel:
"Kedves nézőink: melyik országról van szó? Ennek az országnak a lakói nem mosnak kezet evés előtt, szipognak és harákolnak orrfújás helyett, kedvenc öltözékük a makkos cipő, a fehér nejlonzokni és a halszálkás kiskosztüm, a tinédzserek dohányoznak a buszon és az utcán hetediket játszanak, azaz leköpnek minden hetedik járókelőt, a rendőrség feljelentővonalat működtet autósoknak autósok ellen, libegőt terveznek a kálváriadomb fölé, a színművészeti egyetem pornószak bevezetését fontolgatja, a legtöbb öngyilkos, a legtöbb alkoholista, a legsötétebb korrupció, melyik ez az ország? A helyesen tippelők közt értékes nyereményeket sorsolunk ki, telefonáljon most!"
Nem lehettek kétségeim, hogy melyik országra célzott a körtekeblű bemondónő. Ami előbb a konyhában Ararát volt és megdicsőülés, most a szobában Szodoma és kárhozat. Letaglózott ennek a két, hogy is mondjam, országimázsnak a homlokegyenest ellentmondó jellege, hogy a betelefonálónak és a rejtvény megszövegezőjének ennyire különböző a véleménye ugyanarról a dologról. De vajon melyik leírás áll közelebb az igazsághoz? Egyáltalán van-e ilyen igazság, van-e a hazának közös képe, illetve meg lehet-e festeni a haza képét ilyen ellentétes vélemények kereszttüzében?
Fotó: Simonyi Balázs
Megannyi kérdés, amire nem tudtam a választ. Ráadásul eszembe jutott egy nemrég olvasott újságcikk, amiből megtudtam, hogy az ENSZ felmérése szerint, ha nem történik változás a demográfiai trendekben, az utolsó magyar 3100 körül fog élni, vagyis ekkoriban fogunk kihalni, eltűnni a föld színéről. Akkor már nem lesznek osztrákok és lengyelek se, és román is csak öt, de hát ez, ugye, sovány vigasz. Lehet, hogy erre érzett rá Ady Endre, a 20. század legnagyobb költője, mikor egy átmulatott éjszaka után, az Andrássy úton botladozva, így szólt barátjához, Fülep Lajoshoz: "Tudd meg, Lajos, hogy én vagyok az utolsó magyar! Délelőtt, ha fölriadok, és körülnézek a szobámban, mint rab a cellában, teljesen egyedül a világon, arra gondolok, hogy most fölkel és felöltözik az utolsó magyar... Fölemelem a karomat, és az utolsó magyar emeli fel a karját, cipőt húzok a lábamra, erre a magyar lábra, ezzel a magyar kézzel, elmegyek a kocsmába, inni kezdek, és arra gondolok, hogyan lehet így élni?"
A rádió után a tévét is kikapcsoltam.
Az járt a fejemben, hogy bár magyarul beszélek, magyarul írok, a magyar nyelv és a magyar kultúra az éltető közegem, magyarul nézek és szagolok és ízlelek, magyarul alszom el, magyarul álmodom, magyarul ébredek föl, magyarul veszek levegőt, magyarul nevetek, magyarul emlékszem, az ismerőseim és barátaim túlnyomórészt magyarok, ezt a tájat ismerem legjobban, mondhatni zsigerileg, és például a számítógépem böngészőjének könyvjelzősávjában előrébb van a google.hu, mint a google.com, szóval minden jel szerint ízig-vérig magyar vagyok, viszont valamiért egyáltalán
nem szeretek erről beszélni,
nem tudok, nem akarok erről a létmódról, az ehhez fűződő érzéseimről nyilvánosan számot adni, mintha nem lennének rá szavaim, mondataim, a magánügyem lenne, a titkom, és nem tudom, vajon ez miért van így, miért érzem, hogy erről manapság józan ésszel csak hallgatni lehet, még ha ez a mély és süket hallgatás jellegzetesen magyar vonásnak tűnik is egyébként.
Van egy régi barátom, akihez olyan esetekben, mikor megoldhatatlan problémákkal szembesülök, bizalommal tudok fordulni. Lórinak hívják. Lóri elképesztően művelt, okos és érzékeny szellem, és sokszor kisegített már a bajból, segített megoldani a dilemmáimat. Bekapcsoltam a tabletemet, szerencsére Lóri fenn volt a Skype-on, fölhívtam, és különösebb kitérők nélkül beszámoltam neki az elmúlt óra eseményeiről, a rádiós szózatról, a tévés rejtvényről, az újságcikkről, és a véleményét tudakoltam, szerinte mitől lehet ez a zűrzavar, ami úgy tűnik, nem csak az én fejemben tombol.
Ez bizony nem egyszerű kérdés, mondta Lóri, messziről kell kezdeni, és most éppen nincs sok ideje, nemsokára mennie kell, de mindenekelőtt megkérdezné, hogy történetszociológiai, kultúrantropológiai vagy szellemfilozófiai megközelítésben óhajtanám-e, hogy elemezze a problémát. Rábíztam, Lóri pedig ott azonnal, kapásból rögtönzött nekem egy szabályos kisesszét arról, hogy a magyarság milyen hosszú és keserves utat járt be az évszázadok alatt: a letelepedés után a kereszténység felvétele, majd a feudális dinasztiák okozta széttagoltság, előbb a tatárok tarolták le az országot, majd a törökök és a Habsburgok vették uralmuk alá, és hogy a magyarok csak a huszadik században elvesztettek két világháborút, elcsatolták az ország nagy részét, a század második felében orosz csapatok tartottak minket megszállás alatt, leverték forradalmainkat, és még az 1954-es futball-világbajnoki döntőt is elvesztettük (nota bene bírói tévedés és a németek mára már egyértelműen bizonyított doppingolása miatt). Szóval, hogy nem is érti, min csodálkozom, ilyen körülmények között a haza, a nemzet, az ország fogalmai nem esnek, nem eshetnek egybe, mást, valami bonyolultat és fájdalmasat jelentenek, a haza nem annyira realitásként, mint vágyként, fikcióként, ábrándként, reményként jön számításba. Ha a nemzet olyan embercsoport, melyet a közös emlékek és a közös tervek tartanak össze, akkor a közös emlékek nálunk nem a közös remények táplálói, hanem inkább újabb viták és viszályok gerjesztői. És ha tehet egy kis szellem- és irodalomtörténeti kitérőt, mondta Lóri, miközben rágyújtott, akkor emlékeztetne rá, mit mondott Széchenyi István, a legnagyobb magyar: "Magyarország nem volt, hanem lesz", később pedig Illyés Gyula írt paradigmatikus verset Haza a magasban címmel, amely cím azóta fogalommá vált: történelmünk vereségek sorozata, a nemzeti függetlenség és a társadalmi fejlődés ábránd és vágykép, hétköznapjaink sanyarúak, belső viszály, széthúzás és öngyűlölet, de a képzelet, a szellem, a kultúra magasában igenis létezik a haza: "Homlokon lőhetnek, ha tetszik, mi ott fészkel, égbe menekszik." Talán nem fölösleges még itt megemlítenie a "nyelvében él a nemzet" szállóigét, folytatta Lóri, sőt ha egy komparatisztikai kitérőt is tehet: Hölderlin, a nagy német költő azt írta Haza című versében: "Én is így jönnék haza, ha több kincset, mint kínt gyűjtöttem volna" - vagyis hogy az otthon, a haza a nagy bajon nem segít, a nagy bajt az istenek okozzák, nos, ezzel szemben mi, magyarok mintha otthon, úgymond házilag megoldanánk ezt, vagyis a nagy bajt, el se kell menni, a mi nagy bajunk az otthon levés, a haza, a haza tisztázatlan minősége és körvonalai, az önismeret hiánya, a frusztráltságból fakadó bezárkózás, ezért nem tudunk az egyetemesig fölemelkedni, az egyetemes bajokig, ezért nincs filozófiánk, kivéve a mozgalmi Lukácsot és az ezoterikus Hamvast.
Itt kezdtem a fonalat elveszíteni.
Lóri elhallgatott, mintha érezte volna, hogy időre van szükségem, de aztán fölkapta a fejét, mint aki gondolatai újabb szökőárját pillantja meg: És mit is látunk ma? - kiáltotta, létrejött a nemzeti függetlenség, kikiáltottuk a demokratikus köztársaságot, a haza a magasból leszállt a földre, és mi mégsem találjuk,
nincs sehol a haza,
mintha ugyanazzal a lendülettel, ahogy leereszkedett közénk, el is tűnt volna a mélyben, ami persze nem jelenti azt, hogy ne lennének hazák, hazák nagyon is vannak, sőt, van jobboldali haza, baloldali haza, liberális, proli, bróker, bűnöző, politikusi, fociszurkolói haza, mindenkinek van külön, saját, testre szabott, privát hazája, de nincs közös haza, nincs a haza, és ez módfelett zavaró, idegesítő, sőt felkavaró, és állandó acsarkodást és vagdalkozó, de üres és tehetségtelen politikát szül, és félő, hogy a kultúra pedig, ami a magasban óvta és őrizte a hazát évszázadokon át, ebben az új helyzetben, lezüllve, a politikában kifőzött szellemi nyomor ülepítő helyévé alacsonyodik. Itt Lóri megint kivárt, elnyomta a cigarettát, aztán azzal folytatta, hogy nem szeretne teljesen elkeseríteni, tehát ha mégis valami biztatót kellene mondania nekem mint írónak, azt tanácsolja, hogy írjak remekműveket, mert aki remekműveket ír, függetlenül a haza állapotától, a nemzeti kultúrát gyarapítja, ha úgy tetszik, hazafias kötelességét teljesíti, akár úgy is, hogy segít elviselni a hiányt, a haza, a közösség hiányát, és segít örülni annak, ami még megvan, ami még örömre adhat okot, de ha tényleg a végsőkig ragaszkodnék hozzá, vagy, mondjuk, szakszerű hóhéri kínzással kényszeríteném őt, hogy valami segédfogalommal, módszertani javaslattal szolgáljon, hogy milyen jellegűek, milyen tónusúak, milyen szellemiségűek legyenek ezek a remekművek, amik segítenek a nemzetet meggyógyítani, akkor végső kínjában olyasféle szavakat préselne ki összeszorított fogai közül, mint megbocsátás és önirónia és... és... és...
Másodpercek teltek el, míg rájöttem, hogy kicsiny, ám otthonosan berendezett lakásomban összeomlott az internetes kapcsolat. Lóri félbehagyott mondata a levegőben lógott, elnyíló szája, felhúzott szemöldöke, kidülledő szeme, eksztatikusan felcsapott keze állóképként rezgett a Skype videoablakában. Kihúztam a modemet, vártam egy kicsit, visszadugtam, fölépült a hálózat, újra lett wifi, de Lóri addigra offline tette magát, hisz mondta is, hogy mennie kell, viszont pittyentett a telefonom, és igen, Lóri volt az, egy linket küldött át Google-chatben, nyilván már a lépcsőházból vagy az utcáról. A link egy abuabu1 nevű felhasználó pár héttel ezelőtti blogbejegyzése volt a blogtérből, íme:
"Bevezetés a magyarológiába. Magyarország kicsi völgy egy Ázsiából kinyúló félsziget, Európa közepén, lakói a magyarok. A völgy valaha tenger volt, a magyarok pedig halak, amit az is bizonyít, hogy ha közel hajolunk egy magyarhoz, tengerzúgást hallunk és valami különös dallamot, mint mikor a delfin hívja a párját, és
ha megnyalunk egy magyart,
sós az íze. Nem véletlen, hogy a magyarok a legtöbb olimpiai érmet úszásban és vízipólóban nyerik, és hogy vezetik az összes alkoholfogyasztási statisztikát - ez is a halmúltból viszszamaradt ősi atavizmus..." Nem másolom ide az egész posztot, talán ebből is érzékelhető, miért küldte át Lóri mintegy illusztrációként, egy lehetséges stílust, irányt, mentalitást jelezve.
A rádió és a tévé után a gépemet is hibernáltam, és be kell vallanom, hogy egyáltalán nem voltam meggyőzve. Ennek az ártatlanul kezdődő estének a végén csak többet tudtam arról, hogy mit nem tudok. Ültem az ablaknál, alattam a város, hajnali vonat húzott ki a Nyugatiból, aztán újra csend lett. Megtelt a sötétség teste, a tűzfalról eltűntek a graffitik és a bedeszkázott ablakok, de megcsillant lent egy leláncolt bicikli a MÁV-kórháznál, parkoló autók vártak kutyahűséggel a gazdájukra a szitáló lámpafényben. Fölnéztem a budai égre, vékony sárga hold repült a jánoshegyi kilátó felé, mint Ruttkai Éva abban a régi filmben Bitskey Tiborhoz. Elnyomott az álom, suttogó hangot hallottam, hogy tényleg nem látom-e, hogy valójában minden a helyén van, a fent és a lent, a mélység és a magasság, a fény és a sötét, a bent és a kint, egymásnak látszólag idegenül, mégis összetartozva, egész a szemhatárig, a csillagokig, a láthatatlanig, és nemcsak hogy minden a helyén van, de minden nagyon van, és hogy miért akarnám ezt elrontani az igazsággal.
(Elhangzott a Haza * Heimat * Home - Őszi Nemzetközi Irodalmi Fesztiválon, december 1-jén az A38-on. Tudósításunkat lásd itt)
