Szendi, aki jó ideje élesen kritizálja a pszichiátria kémiai antidepresszánsokat favorizáló mainstreamjét, néhány éve új témát és vesszőparipát fedezett fel magának: ő lett a paleolit diétamozgalom első számú apostola. Ahogy a tavaly megjelent Paleolit táplálkozás - a nyugati életmód és a civilizációs betegségek című könyvében kifejtette: ettől a (kvázi)dietetikai fordulattól rögvest megannyi nyűg és nyavalya, a teljesség igénye nélkül az autoimmun betegségek, a cukorbaj, a szív- és érrendszeri megbetegedések, daganatok, sőt az aknék, kelések és egyéb rút pattanások okozta kínok enyhülését várhatjuk.
A folytatás is erősen épít a tavalyi dolgozat megállapításaira: egyfajta, már-már intim s egyben interaktív viszonyt feltételez az olvasóval, amelynek keretében egy idő után félszavakból is megértik egymást. Az első "félszó" persze maga a paleolit hipotézis, ami részben persze faktum: úgy 12 ezer évvel ezelőtt, a neolitikum hajnalán döbbenetes változás következett be az emberi életmódban, amit a táplálkozási szokások radikális megváltozása követett. Szendi és eszmetársai szerint azonban a lassabb evolúciós ritmushoz szokott emberi szervezet máig képtelen volt alkalmazkodni e forradalmi változáshoz. A változást megelőző időszak a paleolit aranykor: egykor szenvedélyes vadász őseink főképpen húst hússal ettek - no meg hallal, de ezt Szendi szenvedélyesen utálja. A menüt a természetben gyűjtött gyümölcsökkel, magvakkal, ehető növényekkel és gumókkal egészítették ki - de csak módjával. A neolit fordulat, az állattenyésztés és a földművelés már magában is kártékony anyagok tömkelegét zúdította az emberiségre: gabonaféléket, az ezekből készült tészta- és kenyérfajtákat, állati tejet és származékait, s jó néhány haszontalan kultúrnövényt az elátkozott hüvelyesektől az istenverte krumpliig. S mindez csak súlyosbodott az idők során: a kártékony ómega-6-ban gazdag növényi zsiradékok (főleg a napraforgóolaj, no meg a gyilkos margarin) pusztítását a finomított cukrok tetőzték be - az édesszájú emberiség vesztére. A paleolit diéta s hazai apostola, Szendi mindenre megmondja a tuti magyarázatot, még ha az olvasó néha hüledezve fogja is a fejét.
A szénhidrátokkal például általában baja van. Hol a táplálékbevitelt követő vércukorszint-emelkedést mutató glykaemiás indexszel hozakodik elő, ha meg ez nem elég imponáló (tésztafélék), úgy az étel fehérjetartalmát firtatja. Szerinte a glutén és más gabonafehérjék simán áthatolnak a bélfalon, azután átprogramozzák az immunrendszert - sőt belenyúlnak az agyműködésünkbe is: ezáltal ők a felelősek a civilizációkkal együtt terjedő autoimmun és idegrendszeri betegségekért! S a teljes kiőrlés csak ront a helyzeten, mivel ekkor meg olyan rostok kerülnek a szervezetünkbe, melyek akadályozzák a vitamin- és ásványianyag-felvételt. Ráadásul sok lektint tartalmaznak (akárcsak a hüvelyesek, a bab, a borsó és társaik), ez meg a paleolit diétások szerint egyértelműen mérgező anyag, amely fokozza a bélfal áteresztőképességét. A kitáruló kapukon - legalábbis a szemléletes leírások szerint - "testidegen" és a szöveti fehérjékhez hasonuló, "molekuláris mimikrit" alkalmazó fehérjék nyomulnak be, tovább súlyosbítva az autoimmun krízist. A nem emberi eredetű tej sem különb náluk: a fő delikvens a kazein nevű tejfehérje, továbbá a származékai - az inzulinszint drasztikus megemelésétől s az ezáltal indukált cukorbajtól kezdve a már tárgyalt autoimmun betegségekig, az allergia terjedésétől a rák gyakoribbá válásáig szinte mindenért ők lennének a felelősek.
De új könyvében Szendi még tovább lép: a depressziólegendával kíván leszámolni, s újmódi redukcionizmusa jegyében ezt is visszavezetné táplálkozási gondokra. Szendi kiindulópontja a boldogtalan emberek számának ugrásszerű (ki tudja, mi módon mért) növekedése a XX. században - amellyel kontrasztba állítja a növekvő jólétet és békét (utóbbit mindenféle gúny és irónia nélkül). Hát, ha ennek dacára mégis szomorú valaki, annak az oka szerinte csak a nyugati táplálkozási kultúra lehet. Önsorsrontó módon zabáljuk magunkat boldogtalanra - a lehető legrosszabb drog ez, melynek (tennénk hozzá) korrekt szimbóluma a magát halálba tablettázó/mogyoróvajazó Elvis. Szendi immáron hittel vallja: a XX. század s nyomában a XXI. is a gyulladás kora: ebből szépen levezethető a szívbaj és a depresszió is. Persze ez utóbbi említése rögvest előhozza a szerzőből a régi reflexeket: különös kéjjel elemzi az amúgy valóban sokat vitatott hatású, SSRI típusú antidepresszánsokkal kapcsolatos ellentmondásos klinikai vizsgálatokat, és külön traktátust szentel a placebo világot formáló szerepének. A kötet azonban alapvetően fekete-fehér szemléletével tüntet: a jó oldalon állnak régi kedvencei, az ómega-3 zsírsavtól a pozitívra hangolt koleszterinen (!) át a sportolásig, a rosszon pedig mindennapi betevőink, legyen az bár cukorka, ropi, margarinos kenyér vagy agyzsibbasztó pirula. Az már biztos, hogy ebben az egyöntetű világban nincs szükség forráskritikára: érdekes felvetések és megfontolások keverednek délibábos hipotézisekkel és nagyvonalúan kikerült következtetésekkel. Márpedig a paleolit diéta mozgalmának van egy be nem vallott reflektálatlan malthusiánus következménye: az emberiség mostani létszáma mellett sosem leszünk boldogok - a tudomány újabb csodája vagy alapos szelekció kell ahhoz, hogy fejenként néhány hallal is jóllakassunk minden egyes hitetlent.
Jaffa, 2010, 270 oldal, 3150 Ft
