Az Iliászból már Janus Pannonius is lefordított úgy 120 sornyit, ám ő még Ciceróval versengve, a maga csiszolt latinjára. A magyarítók első erőfeszítéseinek kora csak a 18. század második felével köszöntött be, korántsem függetlenül azoktól a törekvésektől és vitáktól, amelyek a következő századra is jócskán áthúzódtak, s megteremtették a modern magyar irodalmi és köznyelvet. „[K]edvem duzzant hogy (…) rajta egy kis próbát tegyek…” – vallott késztetéséről az első hosszabb Homérosz-részletet közkézre bocsátó tudós jezsuita, Molnár János, aki fordításának bevezetőjében a nemes célt is megjelölte: „a társakat ébresztgetni”.
E serkentés nem maradt hatástalan, hiszen az új század beköszöntével megindult az Iliász-fordítók virtuális versenyfutása – és közös küzdelme az alapanyaggal. Egyelőre még mindahányan tartották magukat a hexameteres formához, jóllehet hamar megtapasztalták a magyarítás literátort próbáló nehézségeit. Azt, hogy nyelvünk, illetve nyelvi érzékünk nem kedvez a korlátlan szóösszetétel-gyártásnak; s még inkább azt, hogy a magyarban eredendően ritkábbak a daktilikus lejtésű szavak, mint az ógörögben. Márpedig a hexametereknek nélkülözhetetlen főeleme a daktilus, vagy 19. századi magyar nevén: a lengedi, az egy hosszú és két rövid szótagból összeálló versláb. De éppígy megszenvedhettek és meg is szenvedtek a participiumokkal, azaz a melléknévi igenevekkel is, méghozzá úgyannyira, hogy Kölcsey Ferenc például, aki szintén nekiveselkedett a Homérosz-fordításnak, ezek magyarítása kapcsán így panaszkodott egy levelében: „Kéntelen vagyok sokat a Latiatuc-ból venni vissza.”
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
