KÖNYVMELLÉKLET

Ki látott engem?

Vendégségben Bajor Gizinél

Könyv

A nagy forgalmú fővárosi közterek ugyan Blaha Lujzának és Jászai Marinak jutottak, ám a Színészmúzeum Bajor Gizi nevét viseli s az ő egykori villájában rezideál, mutatván, hogy a hajdani nagy színésznő különleges helyet foglal el a magyar színháztörténeti emlékezetben. De valóban így lenne?

Hiszen csupán néhány hangfelvétel és pár kevésbé sikerült film őrzi számunkra a művészetét, s mi tagadás, ma már ezek is többé-kevésbé modorosnak sejtetik Bajor játékát. Hetven évvel tragikus halála után, dacára minden kegyeletes erőfeszítésnek, végeredményben az ő osztályrésze is az lett, amit a legtömörebben talán Latinovits Zoltán fogalmazott meg Ködszurkálója lapjain: „A színész halála után csak emlékek maradnak. Halálával művészete megszűnik. A kortársak halálával emléke is kivész.”

S mégis, habár kollektív önáltatás lenne a bolond Ásvaynéját, Gautier Margitját vagy Lady Milfordját eleven emlékezetűnek tódítani, azért Bajor Gizi életét mégsem feledheti a színháztörténet-írás és a figyelmes utókor. Erre bizonyság most a Gajdó Tamás által szerkesztett kötet is, amelynek írásaiból egy színház-, de éppúgy társadalomtörténeti szempontból is példázatos pályafutás – és egy sziporkázóan zseniális nő alakja – rajzolódik ki előttünk. A színpadi alakításokkal ellentétben ugyanis, Bajor élettehetsége nagyon is megidézhető: a kötet pazar fotóanyaga révén csakúgy, mint Gajdó és Ács Piroska tanulmányaiból, vagy nem utolsósorban abból az áttekintésből, amelyet Csiszár Mirella írása kínál az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet Bajor-gyűjteményéről. Merthogy a következetes önérvényesítés és az idomuló érvényesülés, a kapcsolatépítés és a társalkodás valóságos művésze, s egyszersmind a sikeres social climber ideáltipikus példája volt a színésznő, aki neveket, férfiakat és otthonokat egyaránt maga mögött hagyott előrehaladtában a csúcs felé. Ahol azután az autóbuszok útvonalát és parkírozási rendjét a nagy színésznő kényelméhez igazították, s ahol a Corvin-koszorú meg a Kossuth-díj, Horthy és Rákosi kitüntető rokonszenve egyaránt jelezte a rendszerváltásokon átívelő elismertséget.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.