Hiszen csupán néhány hangfelvétel és pár kevésbé sikerült film őrzi számunkra a művészetét, s mi tagadás, ma már ezek is többé-kevésbé modorosnak sejtetik Bajor játékát. Hetven évvel tragikus halála után, dacára minden kegyeletes erőfeszítésnek, végeredményben az ő osztályrésze is az lett, amit a legtömörebben talán Latinovits Zoltán fogalmazott meg Ködszurkálója lapjain: „A színész halála után csak emlékek maradnak. Halálával művészete megszűnik. A kortársak halálával emléke is kivész.”
S mégis, habár kollektív önáltatás lenne a bolond Ásvaynéját, Gautier Margitját vagy Lady Milfordját eleven emlékezetűnek tódítani, azért Bajor Gizi életét mégsem feledheti a színháztörténet-írás és a figyelmes utókor. Erre bizonyság most a Gajdó Tamás által szerkesztett kötet is, amelynek írásaiból egy színház-, de éppúgy társadalomtörténeti szempontból is példázatos pályafutás – és egy sziporkázóan zseniális nő alakja – rajzolódik ki előttünk. A színpadi alakításokkal ellentétben ugyanis, Bajor élettehetsége nagyon is megidézhető: a kötet pazar fotóanyaga révén csakúgy, mint Gajdó és Ács Piroska tanulmányaiból, vagy nem utolsósorban abból az áttekintésből, amelyet Csiszár Mirella írása kínál az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet Bajor-gyűjteményéről. Merthogy a következetes önérvényesítés és az idomuló érvényesülés, a kapcsolatépítés és a társalkodás valóságos művésze, s egyszersmind a sikeres social climber ideáltipikus példája volt a színésznő, aki neveket, férfiakat és otthonokat egyaránt maga mögött hagyott előrehaladtában a csúcs felé. Ahol azután az autóbuszok útvonalát és parkírozási rendjét a nagy színésznő kényelméhez igazították, s ahol a Corvin-koszorú meg a Kossuth-díj, Horthy és Rákosi kitüntető rokonszenve egyaránt jelezte a rendszerváltásokon átívelő elismertséget.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
