KÖNYVMELLÉKLET

Ki látott engem?

Vendégségben Bajor Gizinél

Könyv

A nagy forgalmú fővárosi közterek ugyan Blaha Lujzának és Jászai Marinak jutottak, ám a Színészmúzeum Bajor Gizi nevét viseli s az ő egykori villájában rezideál, mutatván, hogy a hajdani nagy színésznő különleges helyet foglal el a magyar színháztörténeti emlékezetben. De valóban így lenne?

Hiszen csupán néhány hangfelvétel és pár kevésbé sikerült film őrzi számunkra a művészetét, s mi tagadás, ma már ezek is többé-kevésbé modorosnak sejtetik Bajor játékát. Hetven évvel tragikus halála után, dacára minden kegyeletes erőfeszítésnek, végeredményben az ő osztályrésze is az lett, amit a legtömörebben talán Latinovits Zoltán fogalmazott meg Ködszurkálója lapjain: „A színész halála után csak emlékek maradnak. Halálával művészete megszűnik. A kortársak halálával emléke is kivész.”

S mégis, habár kollektív önáltatás lenne a bolond Ásvaynéját, Gautier Margitját vagy Lady Milfordját eleven emlékezetűnek tódítani, azért Bajor Gizi életét mégsem feledheti a színháztörténet-írás és a figyelmes utókor. Erre bizonyság most a Gajdó Tamás által szerkesztett kötet is, amelynek írásaiból egy színház-, de éppúgy társadalomtörténeti szempontból is példázatos pályafutás – és egy sziporkázóan zseniális nő alakja – rajzolódik ki előttünk. A színpadi alakításokkal ellentétben ugyanis, Bajor élettehetsége nagyon is megidézhető: a kötet pazar fotóanyaga révén csakúgy, mint Gajdó és Ács Piroska tanulmányaiból, vagy nem utolsósorban abból az áttekintésből, amelyet Csiszár Mirella írása kínál az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet Bajor-gyűjteményéről. Merthogy a következetes önérvényesítés és az idomuló érvényesülés, a kapcsolatépítés és a társalkodás valóságos művésze, s egyszersmind a sikeres social climber ideáltipikus példája volt a színésznő, aki neveket, férfiakat és otthonokat egyaránt maga mögött hagyott előrehaladtában a csúcs felé. Ahol azután az autóbuszok útvonalát és parkírozási rendjét a nagy színésznő kényelméhez igazították, s ahol a Corvin-koszorú meg a Kossuth-díj, Horthy és Rákosi kitüntető rokonszenve egyaránt jelezte a rendszerváltásokon átívelő elismertséget.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.

Elengedték őket

Ukrajna belső, háború sújtotta vagy veszélyeztette területeiről rengetegen menekültek Kárpátaljára, főleg a városokba, az ottani magyar közösség emiatt szinte láthatatlanná vált sok helyen. A napi gondok mellett a magyar kormány hülyeségeire senkinek nincs ideje figyelni.