1935 márciusában az akkor már híres holland művelődéstörténész, Johan Huizinga Brüsszelben arról beszélt, hogy korának "elmúlás-hangulata" nem előzmények nélküli. Mélyebb problémáról, az európai kultúra kríziséről van szó, fejtegette. Ebből az előadásból keletkezett néhány hónap múlva A holnap árnyékában című műve. Huizinga "klinikai szemlélődés"-nek nevezte munkáját, amelyben, szándéka szerint, Európa "kulturális bajainak a diagnózisát" kívánta megállapítani.
Huizinga a kor egyik divatos felfogásával szemben úgy véli, hogy a fő ok nem a tudományos gondolkodás válsága. Igaz, a XVIII. és a XIX. század tudományos fejlődése azt sugallta, hogy a természettudományok törvényeivel minden megismerhető és megmagyarázható, s ez a hit a XX. századra valóban szertefoszlott. A létezés, a társadalom s az emberi lélek történései sokkal differenciáltabbak annál, hogy kizárólagosan racionális megközelítéssel megfoghatók lennének. "A tudomány, úgy látszik, elérkezett gondolkodó képességünk határaihoz" – fejtegeti Huizinga. A tudományok e krízisét azonban végső soron természetesnek tartja: "A tiszta gondolkodás válságában emberi butaságnak vagy szellemi ostobaságnak nincsen része – írja a szerző. –Magának a megismerés eszközének finomulása és a megismerés akaratának elmélyülése okozta itt a krízist."
Az alapbaj,
véli, nem itt, hanem a közgondolkodás riasztó beszűkülésében, egyszerűsödésében keresendő. A fejlett civilizáció elsorvasztja az egyéni gondolkodást - mondja Huizinga -, a felgyorsult életritmus következtében nincs mód az árnyalt értelmezésre, az elmélyülésre. Hiába a rengeteg információ, ha "a feldolgozatlan tudás gátolja az ítéletet és a bölcsesség útjában áll". Az átlagember számára a világról alkotott véleményt a tömegkommunikáció szállítja (e tényt s ennek következményeit a húszas-harmincas évek gondolkodói mérték föl először). Mindezek következtében gyengül a kritikai érzék, s - ahogyan Halász Gábor, Huizinga egyik legérzékenyebb magyarországi értelmezője 1943-ban írta - "az önálló értelmi erőfeszítés helyét a tömegjárványszerű vitalizmus" és az antiracionalizmus foglalja el, "kollektív mítoszokban kényelmesedik el az elme, az élet egységes kultuszában laposodik el a bölcselet". Az egységes kultusz pedig önmagán kívül semmi mást nem tűr. "Ehhez már csak egy a priorit kell szerkeszteni - jegyzi meg Huizinga -, mely az államot mint egyenértékű objektumot önállóan állítja az igaznak és a jónak alapfogalma mellé."
Az ilyen kultúrák sorsa menthetetlenül a gyermekdedség, a puerilizmus. Huizinga találó kifejezése az olyan közösségre vonatkozik, amelyik ahelyett, "hogy az ifjakat férfiakká nevelné, saját viselkedését az ifjakéhoz idomítja". "Utaljunk csak mellesleg a díszszemléknek és lépésben-futásnak arra a szellemére, mely mesterré lett a világban - írja. - Százezreket mozgósítanak. Semmilyen térség nem elég nagy, sorban és vigyázzban áll egy egész nemzet, mint az ólomkatonák. Szuggesztív hatása alól még az idegen szemlélő sem vonhatja ki magát. Nagyságnak látszik - hatalomnak. Pedig gyerekesség. Egy üres forma."
A puerelizmus
legjellemzőbb jegyét Huizinga a hősök és a hősiesség kultuszában látja. Minden korszak megteremti a maga héroszait - ám ha egy közösség már-már vallásos rajongással fordul a bennük megtestesülő ideák felé, ott előbb-utóbb egy olyan társadalmi méretű játék kezdődik, amelyben a hősök (az igazak, a bátrak) mi vagyunk, míg a hazugok, az alattomosak - az ők - mindig a mások.
Huizinga műve az akkori, hasonló tematikájú írások sorából annyiban kilóg, hogy igyekszik nem dramatizálni a válságot. Számol azzal a tapasztalattal, hogy minden történelmi periódus embere a saját jelenét kétségbeejtőnek, zavarosnak és átmenetinek érzi, s rendszerint a múltba vagy a jövőbe helyezi az aranykort. Ám nem voltak illúziói. Noha legvégső következtetése - a gyógyulás érdekében meg kell tisztulniuk az emberi lelkeknek - megmosolyogtatón naiv, azt pontosan látta: az ember rendkívül nehezen viseli el a kételyt, a többértelműséget, azt, hogy a világban egyszerre többféle igazság van jelen. A legtöbben bizonyosságra vágynak, mert ettől remélik harmónia- és biztonságérzetüket. Ezért van az, hogy oly sokan hallgatnak azokra a prófétákra, akik "egyedüli igazságnak" álcázott demagóg ostobaságokat hirdetnek. "A tömeg nagyszerűen érzi magát egy félig önkéntes kábulat állapotában - írja. - Ez az állapot azonban minden pillanatban rendkívül veszedelmessé válhat." Ne tévesszen meg senkit, hogy Huizinga állításai manapság közhelyesnek tűnnek; ez inkább annak a lehangoló kiszámíthatóságát mutatja, amit, legtöbbször patetikus felhanggal, európai civilizációnak szokás nevezni.
Windsor kiadó, 203 oldal, 800 Ft
