A pokol is neki lángolt – Rotschild Klára különös élete

Lélek

Találkozott-e Gábor Zsazsa Münnich Ferencnével? Jovanka Broz Tito Mary Zsuzsival vagy Halász Judit Ligyija Gromikóval? Nem elképzelhetetlen, hisz mindannyian rendeltek ruhát a Váci utca 12. szám alatt működő Clara szalonból.

„Ruhakölteményei 120–400 dollárért kaphatók. Diplomaták és pártvezetők feleségei öltözködnek nála, a szovjet követségen dolgozó 500 nő java tőle rendelt ruhát az októberi forradalom 50. évfordulójára rendezett ünnepségre” – írta a Life magazin 1967 decemberében Rotschild Kláráról, kiemelve, hogy a divattervező Kelet-Európában egymaga testesíti meg azt, amit Párizsban Christian Dior és Yves Saint Laurent. A cikkhez gazdag fotóanyagot is mellékeltek, magyar manökenek pózolnak a Hortobágyon, a Hősök terén. Szép lányok, szép ruhák, nyoma sincs a Kelet-Európára oly jellemző szegényházi hangulatnak. Azt persze a Life szerkesztői is tudták, hogy ezt a kelet-európai vircsaftot csak néhány kivételezett élvezheti (megírták, hogy 80 dollár az átlagfizetés, a hétköznapi nők pedig 7 dolláros konfekciót hordanak), a 10 oldalas cikket mégsem a szokásos lesajnálás jellemzi, inkább a rácsodálkozás. Hogyan működhet egy divatdiktátor a diktatúrában? Ráadásul ilyen névvel!

Rotschild Klárának a névrokonságon kívül semmi köze a híres bankárdinasztiához, budapesti szabócsaládba született 1903-ban, apjának két divatterme volt a belvárosban, anyja szabászként dolgozott nála, majd miután elváltak, saját boltot nyitott a Dorottya utcában.

Vihar előtt

Ahogy azt a szintén szabófamíliából származó, Rothschildékkal (Klára apja, Ábrahám még th-val írta a nevét) rokonságban álló Ungvári Tamás mesélte, az 1920-as évek belvárosában szinte egymásba értek a szabóságok, de vevő is bőven akadt. „A mai napig őrzöm anyám méretkönyvét, nyolc különböző mérettel dolgozott. A kuncsaftnak elég volt bediktálni a telefonba, hogy milyet akar, legfeljebb átvételkor még igazítottak egy kicsit a ruháján” – részletezte Ungvári az akkori gyakorlatot. De Klára nem ezt a hagyományt folytatta. 33 éves korában nyitotta meg saját üzletét, előtte hozzáment egy dúsgazdag textilkereskedőhöz, Glücksthal Pálhoz, aki a legmesszebbmenőkig támogatta neje mániáját.

Rotschild Klára soha nem tanult meg rendesen rajzolni, szabni és varrni, inkább „megálmodta” a ruhákat, amit aztán a jó kezű és tisztességesen megfizetett alkalmazottak elkészítettek. Ám ennél is fontosabb – és karrierje szempontjából döntő –, hogy tisztában volt azzal: a magas színvonal, a minőség és a megbízható munka önmagában semmit sem ér, körítésre is szükség van, pletykára, cirkuszra. Az első szalon nagyszabású bemutatóval nyitott 1934 tavaszán, s hamarosan nemcsak a fiatal, jómódú kuncsaftok kapták fel, de a sajtó is. Izgalmas kreációit a francia tervezők munkáihoz hasonlítgatták. S érkeztek sorra a hírességek; Faruk egyiptomi király násznépe itt rendelt ruhát, ahogy Horthy István kormányzóhelyettes felesége is.

Rotschild Klára, Jovanka Broz Tito, Kádár Jánosné (1966)

Rotschild Klára, Jovanka Broz Tito, Kádár Jánosné (1966)

Fotó: Kovács Gyula / MTI

Nehéz eldönteni, hogy a róla szóló korabeli hírek közül mi igaz, és mi nem, de biztosra vehetjük, hogy Rotschild Klárának befolyásos barátai voltak. „Találtam egy 1941. júliusi cégbírósági iratot, amelyben az egykori kisgazda pártvezér, Eckhardt Tibor felesége jelzi a törvényszéknek, hogy a »Glücksthalné Rotschild Klára egyéni céget a céghasználat jogával megszerezte«, és ezentúl a régi nevet megtartva ő viszi tovább az üzletet. 1942 márciusában viszont Rotschild Klára már azzal keresi meg az illetékeseket, hogy: »Cégem tulajdonosának személyében semmiféle változás nem állott be. Így tehát a cégtulajdonos személyében beállott változás bejegyzése iránt kérelmet sem terjeszthetek elő«” – meséli Simonovics Ildikó divattörténész, a Kiscelli Múzeum kurátora, aki doktori értekezésében (Divat és szocializmus, Magyarország divattörténete 1945–1968, Pécsi Tudományegyetem, 2015) külön fejezetet szentelt Rotschild Klárának, jelenleg pedig az életéről szóló kiállítás összeállításán dolgozik.

Simonovics Ildikó szerint e beadványok azt bizonyítják, hogy a Rot­schild-szalon működését még a zsidótörvényekkel sem lehetett korlátozni. „Gyerekkorom egyik legkülönösebb élménye volt, amikor 13 éves koromban, szüleimmel és még néhány szabóval együtt én is elmehettem Párizsba, egy divatbemutatóra. Velünk jött Rotschild Klára is, 1943-at írtunk, Párizs német megszállás alatt volt, de még ez sem volt elegendő ok, hogy Balenciaga legújabb kollekcióját ne nézzük meg – emlékszik vissza Ungvári Tamás. – Felszálltunk a vonatra, Hegyeshalomnál feltettük a sárga csillagot – Magyarországon akkor még nem kellett viselni –, Párizsban meg levettük, bár nem lett volna szabad (A náci birodalom területén 1941. szeptember 19-én lépett hatályba a sárga csillag viselésére vonatkozó rendelet – L. T.), csak ott nem vették ezt olyan szigo­rúan: Párizs mégiscsak Párizs. Emlékszem, hogy tankok voltak a Champs-Élysées-n, de arra még jobban, hogy milyen szép ruhákat láttunk.”

Vihar után

De 1944-ben már a befolyásos ismerősök sem tehettek semmit, Glücksthal Pál munkaszolgálatosként halt meg, Klára szülei pedig Auschwitzban. Ő maga egy védett házban vészelte át Budapest ostromát, s 1945-ben úgy látott munkához, mintha mi sem történt volna. 1947-től az államosításig ismét rendszeressé váltak a Rot­schild-szalon divatbemutatói. A tu­lajdonos Rákosiék hatalomra jutása után is talpon maradt – sokakkal ellentétben.

De hogyan válhatott az úri világ öltöztetője, ez az „osztályidegen, gyanús elem” a proletárdiktatúra ikonjává? Nagyon egyszerűen: az új elitnek szüksége volt rá. Leginkább azért, mert többségüknek lövése sem volt, hogyan kell viselkedni, reprezentálni nemzetközi eseményeken, milyen az igazán jó megjelenés, az etikett és így tovább. Ráth Károly athéni követ 1957-ben így ír a külügyminiszternek: „Megbízólevelem átadásakor hárman három különböző szabású és korból származó frakkban voltunk, ami aligha járulhat hozzá országunk tekintélyének öregbítéséhez. Egyikünk cilindere pl. olyan kicsi volt, hogy a fejére sem tudta tenni, a frakkja pedig legalább 40 évvel ezelőtt készült, és kétszer is belefért volna.” Tíz évvel korábban a legfelsőbb vezetés is hasonló problémákkal nézett szembe, Rákosi például így panaszkodott 1948-ban: „Azt mondták, hogy a diplomáciai fogadásra a kommunista főtitkárnak is frakkban kell megjelennie. Egyelőre sikerült kivédenem ezt, de nem garantálom, hogy a »sok lúd disznót győz« alapon előbb-utóbb még engem is nem fognak frakkba bújtatni.”

„A mindenkori elit mindenből a legjobb minőséget akarja – mondja Majtényi György történész, aki szerint Rotschild példája már csak azért sem egyedi, mert Rákosiék – mondtak bármit is a frakkról – elég hamar beletanultak a hatalommal járó jólétbe. – De ehhez megfelelő háttér is kellett, például vadászok, vendéglátósok, ­vagyis olyan szakemberek, akik még a régi rendszerben alapozták meg a tudásukat, de már őket szolgálták, és az ő szokásaikat, viselkedésüket formálták.”

Csakhogy Rotschild Klára karrierje nem a deklasszált szállodásokkal, jószágigazgatókkal, komornyikokkal mérhető. Története a jeles operettprimadonna, Honthy Hanna pályáját is felidézi. Simonovics Ildikó kutatásai szerint Rotschild ugyanolyan „nem evilági” allűrökkel fogadta a változá­sokat, mint Honthy. „Akkoriban lehetetlen volt jó minőségű anyagot szerezni, vagyis egy exkluzív belvárosi szalon működtetése szinte lehetetlen vállalkozás lett volna még úgy is, ha minden marad a régiben. Ezt azonban Rot­schild nem volt hajlandó tudomásul venni – így teljesen logikusnak tűnik, hogy az államtól várt segítséget, megfejelve azzal, hogy az évi kétszeri párizsi útját is fedezzék” – mondta a divattörténész, bár az is igaz, hogy az efféle kiruccanások csak 1956 után váltak rendszeressé. „A hatvanas-hetvenes években már úgy viselkedett és nyilatkozott, mintha a Clara szalon a saját üzlete volna. Persze nem volt az – idézi fel Simonovics Ildikó –, s az sem világos, hogy végül maga adta-e az államnak a szalonját, vagy elvették tőle. Annyit tudunk, hogy 1952. decembere és 1954. október 20. között egy állami cég, az Átex Textil­kereskedelmi Vállalat alkalmazásában állt mint szabónő” – de ez amolyan „sportállás” lehetett, s közben ugyanúgy játszhatta a tervezőkirálynőt, mint korábban.

Viszi a dollárt, hozza a dollárt

„Nagyon ügyesen építette ki és használta fel a kapcsolatait. Mindenféle körökben mozgott, jóban volt emigránsokkal, diplomatákkal, ami persze gyanússá tette, ugyanakkor kiváltságos helyzetben is volt, hiszen a legmagasabb pártvezetők feleségeit öltöztette, s szinte baráti viszonyban volt velük” – mondja Majtényi, ám arról nem tud, hogy az „állami szalontulajdonost” megpróbálták-e beszervezni. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában (ÁBTL) olyan iratok sincsenek, amelyek kifejezetten az ő megfigyelésére utalnának. Persze egy sor titkosszolgálati jelentésben felbukkan a neve, de úgy tűnik, a hatóságot inkább a kuncsaftjai és alkalmazottai érdekelték, tőle nem akartak semmit. Annak ellenére sem vegzálták, hogy az iratokból kiderül, mindenféle illegális küldemények Nyugatra juttatásában is lehetett számítani rá. „Az üzlet lebonyolítását tartalmazó levelet egy Rócsild Klára nevű személy viszi Faragónak, aki a közeli napokban fog Párizsba utazni” – áll például egy 1958 júliusában kelt jelentésben. Nyolc évvel később épp az ő közbenjárására simították el húga valutacsempészési ügyét. (Lásd 5000 svejci frank és 6 perzsaszőnyeg című keretes írásunkat.)

A divattervező neve a hatvanas évek közepére ismét fogalommá vált, immár a Nők Lapja és az Ez a Divat írt róla lelkes cikkeket. A Váci utcai üzletet annak ellenére is Rotschild Klára szalonjaként emlegették, hogy közben a Centrum Áruházak Vállalathoz tartozott. „Személye, megjelenése, ugyanúgy a CR védjegy része volt, mint a Vogi nevű uszkár, aki a Vogue után kapta a nevét. Roppant hiú, nett, magára, külsejére nagyon adó asszony volt. Saját tervezésű ruháit viselte, naponta járt fodrászhoz, idős korára fehér haját rózsaszínnel, kékkel színezte” – mondta Simonovics Ildikó. A lendületes imázsépítéshez kellett azonban Kádárék új politikája is. 1956 után újra lehetett a divatról írni, amihez az újságírók aligha találtak volna jobb és hitelesebb médiumot Rotschild Kláránál. A hatvanas évek eléjétől az MTI fotósai nemcsak azokat a pillanatokat örökíthették meg, hogy Gabor Zsazsa vagy Reza Pahlavi iráni sah felesége néz körül a szalonban, de azokat is, amikor Andrej Gromiko szovjet külügyminiszter vagy Joszip Broz Tito jugoszláv elnök neje. Vagy a szerény Kádár Jánosné.

Végül is ekkoriban bontakozhatott ki igazán Rotschild tehetsége, üzleti érzéke és igényessége. Már nemcsak arra volt lehetősége, hogy kijárjon Párizsba, de arra is, hogy a legjobb minőségű és a legmodernebb anyagokat szerezze be. S ahogy harminc évvel korábban, ekkor sem okozott különösebb problémát neki, hogy szemérmetlenül lekoppintsa a leg­újabb francia divatot. Egykori mun­katársai szerint a legnagyobb tehetsége ahhoz volt, hogy megjegyezze az új modellek legapróbb részleteit is, Budapesten pedig már csak „le kell diktálnia” az alkalmazottaknak, akik ugyanolyan színvonalon, ám jóval olcsóbban gyártották le a ruhakölteményeket, mint Bécsben, Kölnben vagy Amszterdamban. Így hamarosan nemcsak a hazai és a baráti országok pártvezető-feleségei és kiváltságosai jártak már hozzá, de egyre több nyugat-európai hölgy is, ami cseppet sem volt mellékes a valutára oly éhes államkincstárnak. Rotschild Klárát 1971-ben a Munka Érdemrend arany fokozatával tüntették ki…

S ő nemcsak a modelleket, de a bemutatók „exkluzív hangvételét” is hazahozta Párizsból. A szalonja mellett a Gundelban, a Gellért Szállóban vagy a tetőteraszos, Petőfi téri lakásán rendezett bemutatóin válogatott manökenek mutatták be az új kollekciókat, s a ­potenciális vásárlók mellett a legmenőbb színésznők és táncdalénekesek is felvonultak (természetesen Rotschild-modellben). Nyugati italokat szolgáltak fel, amerikai cigit szívtak; akik részt vehettek egy-egy ilyen eseményen, joggal gondolhatták magukat az élet császárának.

Utoljára a saját halálát rendezte meg. 1976-ban kiugrott lakásá­nak hatodik emeletéről – azért lett öngyilkos, mert tönkrement a fogbeültetése, és nem bírta elviselni az ezzel járó fájdalmat. Mások szerint egyszerűen szégyellte volna a kivehető protézist.

Interjúnk Pataki Ágnes ex-modellel a Rotschild-szalonról itt olvasható - bombajó képekkel.

5000 svejci frank és 6 perzsaszőnyeg

A katonai ügyészség 1966 decemberében ítélte el Egedy Elemér sebészprofesszort és fiát „kémkedés és folytatólagosan elkövetett devizagazdálkodást súlyosan sértő bűntette” miatt. Az ügy gyanúsítottja volt Rotschild Klára húga, özv. Fáth Károlyné, „Manci” is, akit azzal vádoltak, hogy „közreműködött az Egedy Elemérnél elhelyezett 6 perzsaszőnyeg kijuttatásában”, illetve „Egedy felkérte, hogy 5000 svejci frankot juttasson ki Bécsbe”. Noha Fáthné a perzsaszőnyegeket nem tagadta, és a szembesítés után azt is elismerte, hogy 3000 svájci frankot kivitt az országból, mégsem emeltek vádat ellene. (Ellentétben másokkal, akik szintén kapcsolatban álltak Egedyékkel.) Az ÁBTL-ben őrzött iratok szerint az is elképzelhető, hogy Fáthnét a nővére mentette meg. „3 napig volt kihallgatáson, majd Egedyvel való szembesítése után hajlandó volt vallani, idegileg teljesen kikészült” – írják Fáthnéról, de azt is hozzáteszik, hogy „az esemény után állítólag Rotschild Klára a kormányvezetőkhöz, illetve hozzátartozókhoz fordult segítségért”. Az 1966. április 25-én kelt jelentésben arról is olvashatunk, hogy Fáthné „most egy hete kapta az értesítést, hogy menjen be Farkas őrgy. csoportjához, és ott megkapta a felmentő határozatot. A házkutatáskor elvitt levelezést is visszakapta. Jelenleg az új János kórházban fekszik 240-es vérnyomással.”

Neked ajánljuk