Magyar Narancs: Amilyen hatásos a kötet címe, olyan körülményes az alcím. Pedig a könyv a maga finom módján mintha olykor egyenesen arra kérdezne rá az elemzett életműveknél: buzi-e vagy?
Csehy Zoltán: Azért ez egy sokkal összetettebb dolog. A közgondolkodás tele van sztereotípiával, főleg ami a régi irodalmat illeti. Egyesek szerint például a homoszexualitás szót nem is érdemes használni a régebbi korokkal kapcsolatban, mert nem ugyanazt jelenti, mint ma. Ahhoz, hogy beszélni lehessen, kategóriákat kell gyártani, és a homoszexualitás a maga túlszexualizált voltával elég idegesítő kifejezés. Persze ha jogokról meg mozgalomról van szó, akkor lehet a homoszexuális identitásra építeni, de az ember nem így működik. Az alcímben is azért mostam ezt el, mert úgy gondoltam, hogy a valóságban is elmosódik.
MN: Van a könyvnek a valóságban melegvisszhangja?
CSZ: Volt, aki azt mondta, hogy írjam le, Pilinszky a legnagyobb magyar költő, hogy nélküle nem létezne modern magyar líra, és milyen fontos ebben az összefüggésben a melegség. Mások meg épp azt kritizálták, hogy a „vécéköltészetet” minek kellett beletenni. Ezt egyébként komoly kihívás volt összeszedni a Mások című folyóiratból. Először az Országos Széchényi Könyvtárban kezdtem olvasni, de ott nem volt meg minden szám. Viszont nagy érdeklődéssel találkozott a lap, mondtam is a mellettem ülő úrnak, hogy nagyon szívesen kölcsönadom. A Mások nagyon speciális terep volt, de nem akartam kihagyni, mert a magyar melegirodalomban alig volt meg az az aktivista vonulat, ami a cseheknél például nagyon erős. Aztán kaptam kritikát a cím miatt is. Hogy ez borzasztó! Miért nem lehetett valami finomabbat? Eredetileg különben Ali baba és bandája volt a cím, ez Faludy György egyik versének a címe, csak az a baj, hogy Ali baba nem is szerepel a versben, a cím pedig a Varnus Xavér birtokában lévő gépiraton csak utólag van a szöveg fölé írva.
MN: Hogyan lett az irodalomtörténetek által nem túl magasan jegyzett Faludy majdnem címadó?
CSZ: Faludyban minden megvan: az orientalizmus, a homoszexualitással általában társított dekorativitás, a mellérendelések. Szerintem a költészetének épp ez a legjobb vonulata, csakhogy politikailag igyekeztek őt megfeleltetni az ötvenhatos ideálnak, a melegvonások pedig ezzel nem voltak összeegyeztethetők. Döbbenetes, ahogy írtak róla, még Nyugaton is, ahogy nem vették észre, miről szólnak ezek a versek – vagy ha észrevették, nem tudtak vele mit kezdeni. Valaki például Faludy férfi élettársával kapcsolatban Máltán megtalált „új, tartós emberi kapcsolatról” ír… Meg kell tanulni olvasni, felismerni, hogy ezek a szólamok a korábbi századokban mit jelentettek.
MN: Történeti távlatban létezik egyáltalán magyar queerirodalom, vagy csak a te olvasói pillantásod hozta létre?
CSZ: Azért nagyon jó fogalom a homoszocialitás, mert azt a viszonyt vizsgálja, ami a férfiak által irányított társadalomban a férfiak között van. Ez természetesen nem nemi vágy, bár az is benne lehet, és a hatalmi manipulációk módozataitól a nők birtoklásáig minden téren megjelenhetett. Irodalmi példával élve, Shakespeare szonettjeit olvasva mindkét lehetőség fölmerül, de el is fér a homoszocialitás fogalma alatt, és nem kellett őket elválasztani egymástól. Ugyanígy, amikor Tinódi értekezik Szondi apródjairól, nem biztos, hogy ő nem úgy gondolta, vagy hogy ne látott volna olyasmit a katonák között. Ez kizárt dolog, ahogy Zrínyi estében is. Csak éppen olyan konstrukcióba helyezték, amely megfelelt az adott retorikai sémának.
MN: De akkor mi változott meg? Miért mutatható be ma ez külön könyvben?
CSZ: Körülbelül Oscar Wilde korában volt egy törés, és a homoszexualitást elkezdték pánikszerűen megkülönböztetni. Hogy jé, ezek az angol férfiklubok… Addig ezek normálisan működtek, de akkor leválasztották a társadalmi, homoszociális mozzanatot, és a maradékot, a testit megnevezték. Wilde pere épp arra példa, hogy vége van annak a folyamatosságnak, amit ez a két dolog a maga metaforikus nyelvével, antik utalásaival és egyéb stratégiáival történetileg alkot. Ez után a pánik után a modern orvostudomány megállapítja, hogy ez elhajlás, a jogtudomány pedig elkezdi diszkriminálni. A homoszexuálisok kiszolgáltatott csoporttá válnak, és innen már a melegholokausztig minden levezethető. De szerepe van ebben a női emancipációnak, a női oktatásnak is. Mert amíg az oktatásban csak férfiak vettek részt, volt egy homoszociális struktúra, amelybe sok minden belefért, mindenféle érzelmek, barátság. Ezeket azonban nem kellett megnevezni, nem is akarták. a nők megjelenésével viszont szembetűnővé válnak bizonyos jelenségek, és elkezdik elválasztani egymástól azokat, amik addig összetartoztak. Addig nem tűnt föl különösebben, hogy vannak ilyen férfiak is, és ha voltak is, megvolt a helyük a férfitársadalomban.
MN: Igazi egzisztenciális tétek nélkül a humán tudományok gyakorlása csak adatfeldolgozás. Mi az, ami ebben a könyvben te vagy, ami miatt más lett, mint ha valamelyik másik felkészült kollégád írta volna?
CSZ: Alapvetően kisebbségi diskurzusról van szó. Megfigyelhető, hogy ezek átpolitizálódnak, ezt nem lehet megúszni. Egy kisebbségi magyar például, mondjuk, egy szlovákiai, ha történetesen irodalmár, soha nem tudhatja, hogy amit róla Magyarországon írnak, annak van-e valóságalapja, vagy csak valami furcsa nemzeti szolidaritásról van szó, és valami kesztyűs kéz teszi őt díszdobozba. És amikor kisebbségi sérelmes kor van, mégse lehet azt mondani, hogy Pozsonyban teljesen normálisan lehet élni és normális módon része lenni egyszerre több kultúrának, mert a politika mindig gerjeszt valamit, és ezt az elbizonytalanítást a kisebbségi rögtön érzi, erre nagyon érzékeny. Volt egy diplomaosztó, szlovákul zajlott, mondták a neveket, mellettünk ült egy pár, egy idősebb férfival, kijött egy lány, mondjuk, Rimaszombatból, mondjuk Adriana Feketeová, és akkor egy szlovák férfi eltorzult arccal megjegyzi: „Cigány…” Aztán jön egy fiú, Liptószentmiklósból, én meg így magam elé mondom: „Szlovák…” Majdnem verekedés lett a vége. Ezek analógiák. Egy idő után rájössz, hogy egy antiszemita vagy homofób diskurzus ugyanazokkal a dolgokkal operál, sőt az irracionalitásuk is ugyanúgy öröklődik, és nincs semmilyen logikai vagy nyelvi alapjuk, hanem egy séma kel önálló életre. Az egész kisebbségi kultúra így van bebörtönözve egy bizonyos diskurzusba. Ahelyett, hogy azt venné észre, ami izgalmas saját magában, hogy köztes a léte, hogy kívülről lát, és úgy vesz észre valamit, hogy érzékenyebb bizonyos dolgokra, inkább a saját előítéletei tükörképét akarja látni. Ez egy konstruált beszédmód.
MN: Mit kerestél, és mi az, amit találtál a könyvet írva?
CSZ: Majdnem mindent találtam. Először nem is gondolkodtam ebben a struktúrában. Janus Pannonius és költőtársa, Antonio Beccadelli kapcsolatával foglalkoztam, amikor elkezdtek bizonyos mintázatok és konstellációk működni. A mintázat az, ami látható: hogy például a Szigeti veszedelem Juranics és Radivoj története mögött Nisus és Euryalus ókori, vergiliusi példája áll. A konstelláció ezzel szemben olyan, amit valaki vagy észrevesz, vagy nem. Nézed a csillagokat, összekötöd őket, és meglátsz bennük valamit; ezekben tehát te jobban benne vagy. Ez a másik módszer a nehezebb: föltérképezni, hogy egy szöveg a korabeli irodalomfelfogás által megkívántakon kívül közöl-e mást is. Létezik életrajzi alapú megközelítés is, a szövegközpontú iskolák pedig erre találták ki azt a vicces fogalmat, hogy homotextualitás. Ez tehát a konstellációs logika: az a kérdés, hogy bizonyos témákat, bizonyos sémákat, motívumokat, mitológiai dolgokat, tipikus reakciókat milyen arányban használ a szerző. Bevallom, én ezt hülyeségnek gondoltam, de amikor volt ez a kölcseyzés (Kölcsey és Szemere Pál barátságának Nyáry Krisztián által feltételezett homoszexuális vonatkozásairól lásd: „Akkor Petőfi pedofil volt?”, Magyar Narancs, 2013. november 7. – a szerk.), akkor megcsináltam Berzsenyivel meg Kölcseyvel.
MN: De ez kimaradt a könyvből.
CSZ: Igen, nincs benne. Kíváncsi voltam, hogy működik-e ez a konstellációs megközelítés, van-e benne ráció, de nem hiszem, hogy pusztán a Kölcsey- és Szemere-szövegek elegendőek ahhoz, hogy egy ilyen homoszexuális kép kirajzolódjon. Sok más szerző esetében pedig nincs megbízható, tudományos igényű szövegkiadás.
MN: De van, ahol nem a szövegkiadás a probléma, hanem az a tabu, ami a műveket a szerző személyétől igyekszik megóvni. A könyvből úgy tűnik, hogy Pilinszkyvel kapcsolatban ez az álszemérem már az értelmezés rovására megy.
CSZ: Az ő műveinek értelmezéseire nagyon erősen rárakódik az az elvont, vallásbölcseleti rendszer, ami halálosan izgalmas, de engem mégis zavart, hogy ezt mennyire túlértékelik. Mert mi van, hogyha ezeknek a verseknek van egy hétköznapibb valóságuk is? Ha például megnézed azokat a helyeket, ahol ezek a versek játszódnak, és ezt rákopírozod egy szubkulturális gondolkodásmódra, akkor rájössz, hogy egy nagyon egyszerű olvasat is jogos lehet. Ez a homoszociális olvasat persze csak részleges, mert nem ettől vers a vers, de a benne megjelenő speciális szemszög egy kicsit mégis átalakítja az egészet. Látható, hogy épp ez a kitaszítottság, épp ez a peremtapasztalat, ez a nem is igazán látszó, inkább sejthető viszonyulás adja Pilinszky lírájának az egyik nagyon speciális vonását, ami aztán abban a jól ismert üdvtörténeti kontextusban halálosan izgalmassá válik. Kicsit le lehet vetkőztetni a szöveget: elképesztően érdekes volt más szempontból megnézni ezeket a verseket, ellenőrizni, hogy kijön-e egy másik lehetséges olvasat is.
MN: Egy férfiak közt elcsattant versbeli csókról írod, hogy „egy költőnő versében jelentéktelen passzus, de a queer kontextus megemeli”. Mit és milyen magasra tud emelni a queer kontextus?
CSZ: Ebben a könyvben két dolog fonódik össze: szövegértelmezés és a szociokulturális színezetű mentalitástörténet. Érdekes megfigyelni, hogyan gondolkodik a homoszocialitásról az irodalomtudomány, odafigyel-e rá, nem esik-e sokszor a túlértelmezés csapdájába, hogy valami egészen egyszerű szempontból, amely esetleg kicsit kínosabb, problematizáltabb vagy megbélyegzett – hogy tehát innen nézve nem tűnik-e értelmesebbnek vagy egyértelműbbnek valami. Inkább tehát újraértelmezésekben gondolkodtam. És hogy a kontextus mit emel meg, mit nem? Bizonyos tematikai újítások mindig jelentenek valamiféle pluszt az irodalomban. Érdemes tehát arról írni, hogy valaki először írt a Gulagról, először írt a férfiak között elcsattant csókról, erről vagy arról. Ez nem föltétlenül értéknövekedés, de tematikus csomópont, ahonnan érdemes körülnézni.
| Névjegy Csehy Zoltán 1973-ban született Pozsonyban. József Attila-díjas költő, műfordító, irodalomtörténész, a Kalligram folyóirat főmunkatársa. Szülővárosa Comeniusról elnevezett egyetemén tanít egyetemi docensként. Verses-, műfordítás- és tanulmánykötetek tucatjaira rúgó munkásságát a Szlovák Irodalmi Alaptól a stuttgarti Akademie Schloss Solitude-ön át a Magyar Tudományos Akadémiáig több mint húsz hazai és külföldi intézmény és szervezet ismerte el díjjal. Költőként a negyvenes nemzedék élvonalába tartozik, az ókori római és görög költészetnek pedig szinte egyetlen gyakorló műfordítója. Műfordítói és tudományos érdeklődése az ókor mellett kiterjed a reneszánsz, a humanista és neolatin költészetre, illetve a zene és az irodalom kapcsolataira. Legutóbbi, 2015-ben megjelent, több mint ezeroldalas műve az Experimentum mundi – (Poszt)modern operakalauz (1945–2014) címet viseli. |
