Magyar Narancs: A nálunk megjelent két regényében, A visszaadott lányban (ebből film és színdarab is készült) és a Halásznegyedben az eredeti változatukban használja az egyik délolasz dialektus elemeit is. Miért?
Donatella Di Pietrantonio: Sok író és sok mű inspirált, de a legnagyobb hatással Agota Kristof volt rám. Már felnőttként olvastam, amikor már írtam ugyan, de csak az asztalfióknak. És teljesen más nyelvezettel, mint amit a könyveimben használok. Az anyanyelvem ugyanis egy szűkebb dialektus, az irodalmi olasszal csak az iskolában találkoztam. Sokáig emiatt nagyon összetett mondatokban, rengeteg redundáns elemmel, hosszan hömpölygő szövegrészekkel fejeztem ki magam. Igyekeztem magamnak is bebizonyítani, hogy igenis uralom a nyelvet. Ám Kristof világába merülve összedőlt a kártyavár. Rácsodálkoztam erre a nagyon lényegre törő, tiszta és lemeztelenített nyelvezetre, amely egészen szikár és erős volt. Rájöttem, hogy bennem is egy hasonló hang rejtőzik. Ami aztán paradox módon visszavezetett a dialektusomhoz is, az ugyanis szintén nagyon közvetlen, és semmi fölösleges nincs benne. Ez a fordulat megértette velem a dialektus esszenciáját, és letisztította bennem az irodalmi olasz nyelvet.
MN: Ennyire más a kettő?
DDP: Mint egy idegen nyelvet, úgy kellett elsajátítanom. Ráadásul, amibe beleszülettem, az különösen más volt. Ez egy olyan szűk nyelv, amelyet csak néhány ezer ember használt, kimondottan csak abban a völgyben beszélik, ahol éltünk. Persze vannak hasonlóságok, átfedések és érintkezések, de még a metodika, ahogy az olaszt tanultuk is annak felelt meg, ahogyan az idegen nyelveket oktatják. De ez nekem nem volt teher, sőt. Lenyűgözött az olasz végtelen gazdagsága. A dialektusban például nincsenek szavak az elvontabb fogalmakra, az érzések, az érzelmek kifejezésére. Az enyémben még a „szeretni” szó sem létezik. Az olasz nyelv értette meg velem, hogy az írás rendkívüli eszköze lehet az önkifejezésnek.
MN: A szülei azért adtak szöveget a kezébe?
DDP: Otthon nálunk egyáltalán nem voltak könyvek. A völgyben anyu volt az egyetlen, aki igazán tudott olvasni. Amikor elment a faluba, vett nekem egy-két mesekönyvet. És ő volt az is, aki olykor a tanyaközpontban telente felolvasóestéket tartott az összegyűlt helyieknek.
MN: A saját első szövegei mik voltak?
DDP: Kis versecskék, a környező természettől ihletve, már olaszul. És voltak naplóim. Felsős koromban, 12–13 évesen az irodalomtanárunk kérte, írjunk feljegyzéseket a nyáron. Annyira erős volt bennem az önkifejezés utáni vágy, hogy azon a nyáron teleírtam hat füzetet. A tanárnő nagyon örült, hazavitte és meg is tartotta ezeket. Sok évvel később, amikor meg akartam érteni, miből gyökerezik az írásom, vissza akartam kérni tőle a jegyzeteimet. Megtudtam, már nincsenek meg, kidobta. Sokkoló volt. Pár későbbi füzetemet viszont őrzöm még.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
