Interjú

„Legalább tudod, hol vannak”

Donatella Di Pietrantonio író

Könyv

Első regényével 49 évesen jelentkezett, s rögtön a kritikusok és az olvasók kedvence lett. Egyszerű, de rendkívüli érzelmeket felmutatni képes nyelve teszi egészen különlegessé a műveit. A szerzővel a Könyvfesztivál után beszélgettünk dialektusról és odaadott gyerekekről, személyességről és a nők helyzetéről is.

Magyar Narancs: A nálunk megjelent két regényében, A visszaadott lányban (ebből film és színdarab is készült) és a Halásznegyedben az eredeti változatukban használja az egyik délolasz dialektus elemeit is. Miért?

Donatella Di Pietrantonio: Sok író és sok mű inspirált, de a legnagyobb hatással Agota Kristof volt rám. Már felnőttként olvastam, amikor már írtam ugyan, de csak az asztalfióknak. És teljesen más nyelvezettel, mint amit a könyveimben használok. Az anyanyelvem ugyanis egy szűkebb dialektus, az irodalmi olasszal csak az iskolában találkoztam. Sokáig emiatt nagyon összetett mondatokban, rengeteg redundáns elemmel, hosszan hömpölygő szövegrészekkel fejeztem ki magam. Igyekeztem magamnak is bebizonyítani, hogy igenis uralom a nyelvet. Ám Kristof világába merülve összedőlt a kártyavár. Rácsodálkoztam erre a nagyon lényegre törő, tiszta és lemeztelenített nyelvezetre, amely egészen szikár és erős volt. Rájöttem, hogy bennem is egy hasonló hang rejtőzik. Ami aztán paradox módon visszavezetett a dialektusomhoz is, az ugyanis szintén nagyon közvetlen, és semmi fölösleges nincs benne. Ez a fordulat megértette velem a dialektus esszenciáját, és letisztította bennem az irodalmi olasz nyelvet.

MN: Ennyire más a kettő?

DDP: Mint egy idegen nyelvet, úgy kellett elsajátítanom. Ráadásul, amibe beleszülettem, az különösen más volt. Ez egy olyan szűk nyelv, amelyet csak néhány ezer ember használt, kimondottan csak abban a völgyben beszélik, ahol éltünk. Persze vannak hasonlóságok, átfedések és érintkezések, de még a metodika, ahogy az olaszt tanultuk is annak felelt meg, ahogyan az idegen nyelveket oktatják. De ez nekem nem volt teher, sőt. Lenyűgözött az olasz végtelen gazdagsága. A dialektusban például nincsenek szavak az elvontabb fogalmakra, az érzések, az érzelmek kifejezésére. Az enyémben még a „szeretni” szó sem létezik. Az olasz nyelv értette meg velem, hogy az írás rendkívüli eszköze lehet az önkifejezésnek.

MN: A szülei azért adtak szöveget a kezébe?

DDP: Otthon nálunk egyáltalán nem voltak könyvek. A völgyben anyu volt az egyetlen, aki igazán tudott olvasni. Amikor elment a faluba, vett nekem egy-két mesekönyvet. És ő volt az is, aki olykor a tanyaközpontban telente felolvasóestéket tartott az összegyűlt helyieknek.

MN: A saját első szövegei mik voltak?

DDP: Kis versecskék, a környező természettől ihletve, már olaszul. És voltak naplóim. Felsős koromban, 12–13 évesen az irodalomtanárunk kérte, írjunk feljegyzéseket a nyáron. Annyira erős volt bennem az önkifejezés utáni vágy, hogy azon a nyáron teleírtam hat füzetet. A tanárnő nagyon örült, hazavitte és meg is tartotta ezeket. Sok évvel később, amikor meg akartam érteni, miből gyökerezik az írásom, vissza akartam kérni tőle a jegyzeteimet. Megtudtam, már nincsenek meg, kidobta. Sokkoló volt. Pár későbbi füzetemet viszont őrzöm még.

 
Fotó: Legát Anna Franciska

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.