Hatszáz oldalnyi kispróza: kötetnek sok, életműnek talán elég. Jellegtelen, olvasópéldánynak kinéző kötésben, ötlettelen borítóval. Mintha maga is a benne található történetek lapjairól bukkant volna elő.

Egy mosodai szárító tetején felejtett, elkoszolódott, szamárfüles példány. A farzsebben nyomta tulajdonosát, aki unta is kicsit a szószátyárságát, meg hogy mindig ott hallgat el, ahol a sok banalitás után végre kellene valamit mondani, ho­­l­ott nem nagyon van mit. Talán a következő elbeszélésben.

Lucia Berlin életművének lényege ez a folyamatos elcsúsztatás: ahogyan a részletek egymásra halmozásától fokozatosan elemelkedve megpróbál kilyukadni a létezését elementárisan érintő kérdésekre. Mindeközben pedig egyfolytában locsog. Ahogy az amerikai prózaíró szemináriumokon mondanák: nem csak mutatja, mondja is. Szemben azzal, amit Csuhai István állít róla az ÉS-ben, Berlin egyáltalán nem minimalista, hanem inkább „maximalista”, abban az értelemben, ahogy Joyce Carol Oates, akiről egyik kritikusa fanyarul megjegyezte, olyan tempóban ír, ahogyan sorozatgyilkosok gyilkolnak. Berlin írásai elsősorban mégsem külső kiterjedésükkel hívják fel magukra a figyelmet, hanem belső dimenzióikkal. Az írás nála ugyanis az önmegértésre, az egyre-másra felhalmozott külső részletektől befelé irányul, miközben – és ez talán a berlini poétika lényegi eleme – megpróbálja az elbeszélői nézőpontot egyre inkább a megismerni és kifejezni vágyott bensőtől eltávolítani. A Bejárónők kézikönyve magyarul nem Berlin első novelláskötetét, hanem a 2015-ös életmű-válogatást takarja. Olvasása során az a benyomása támad az embernek, hogy az életrajzi motívumok – úgymint az alkoholizmus, az anyához és a féltestvérhez fűződő bonyolult viszony, a családdal és a hivatással kapcsolatos dilemmák, a rossz párkapcsolati döntések, a többlakiság és összetett etnikai-kulturális hovatartozás, a halál és az elvesztés gondolatának – kötet- és életműszervező ismétlődése ellenére Berlin egyre inkább eltávolodik a részletektől.

Az egyes novellák tartalmilag kívülről haladnak befelé, hogy aztán a megérkezés előtti pillanatban elhallgassanak, míg a kötetben (és az életműben) ez a mozgás az idegennel való találkozást elmesélő Angel mosodájától a Hazatérés, egy másik élet lehetőségének kitérőjén keresztül az elbeszélő (és a szerző) elkerülhetetlenül közelgő halálát sejtető szöveg felé tart.

Az ellentétes irányú tartalmi és formai mozgás terében jelenik meg Lucia Berlin hangja, mely – mint a bejárónők tudása – a dolgok intim ismeretében és megragadásában, a hozzájuk fűződő nyelvi viszonyban nyilvánul meg leginkább, ami a kortárs amerikai próza és novellisztika sajátja Joy Williams Breaking and Entering című kiváló regényétől Amy Hempel rövid történetein át Palahniuk Túlélőjéig. A dolgok ismerete egyben a magány diskurzusa is az eltávozottak és a jelen nem lévők fájdalmas megidézése révén, s Berlin történetei pont ezt a helyzetet használják ki. Ahogyan a Gyász című novellában fogalmaz: a bejárónők munkája „pont olyan, mint olvasni”. Ez a viszony a kötetben alapesetben „érzelmes szemlélődésként” írható le, mely egymás mellé helyezi az érzékelést és az affektust, de ritka pillanatokban – különösen ahogyan közelítünk az élettörténet és a pálya kései korszaka felé – a kettő egymásra-egymásba csúszik, mint a kötetzáró Hazatérés varjak-motívumának esetében, vagy a Csak még egy percet című elbeszélésben: „A sóhajtások, a szívverésük ritmusa, a gyermekszülés fájdalmai, mind-mind összefolynak az időben, ahogyan az egymás mellé tett ingaórák is előbb egy szólamban ütnek.” Ilyen és ehhez hasonló metaforizáló passzusok jelennek meg egyre sűrűbben az alapvetően mégiscsak a mellérendelés metonimikus logikája mentén építkező elbeszélésekben, s jelzik az életmű és az élettörténet párhuzamos mozdulását. Ugyan Berlin életrajzi ihletettségű történeteket ír, ám ezek a szövegek korántsem állnak össze hagyományos értelemben vett életrajzzá. Inkább azt szemléltetik, hogy – mint Csuhai István fogalmaz Lydia Davisre hivatkozva – miként jön létre az írás során az én. Ez lenne az a bizonyos „self-fiction”, vagy ahogyan Csuhai nevezi: „self-writing”, amelynek iskolapéldái a Bejárónők kézikönyve lapjain is megtalálhatók.

A kérdés már csak az, milyen minőségű szöveg a magyarul megjelent életműkötet. Ha hinni lehet a B. F. meg én hosszú ideig telefonközpontosként dolgozó önéletrajzi elbeszélőjének, hogy „már a hangjuk alapján kiismerjük az embereket”, akkor a Bejárónők kézikönyvének Berlinje tartós kapcsolatra termett az olvasóval. A hosszú távú elköteleződés oka pedig éppen nem kötetének terjedelme, hiszen az a válogatás minőségi egyenetlensége miatt itt hátrány; bizonyos szövegeket súlytalanságuk miatt jó szívvel ki is hagyhattak volna az eredetiből is. Ami biztos: akit egy kicsit is érdekel az egyébként legalább fél évszázada nagyon erős – és Magyarországon alig ismert – kortárs amerikai kispróza mezőnye, az végre egy nagyon fontos szerzőjével ismerkedhetett meg, ha csak így, utólag összegyűjtve is.

Fordította: Bíró Júlia. Jelenkor, 2017, 606 oldal, 3699 Ft