Azóta megjelent az Évszakok című esszéciklusa, most pedig ez a vaskos regény, amely idővel trilógiává bővül (a második rész már megjelent norvég nyelven, a címe Det tredje riket, nyersfordításban A harmadik királyság), így hát felesleges aggódni, Karl Ove író maradt. A Hajnalcsillag pedig gyengeségei ellenére is ellenállhatatlan olvasmány, és ki fogja elégíteni azokat, akik a Harcomhoz hasonlót, és azokat is, akik attól gyökeresen különböző könyvet vártak.
Az önéletrajzírás fixációja a Hajnalcsillagban párhuzamos történetekké szublimálódik, amelyeket egyetlen különös jelenség köt össze: egy fényes égitest feltűnése Norvégia felett, ami hozhat „valami szörnyűséget”, de akár a megváltásunkat is. A bibliai mottó és a Lucifer alakjára utaló vezérmotívum arra mutat, hogy Knausgård visszatért kedvelt témájához, a transzcendens, a próféciák és a hit témáihoz, amelyekkel a 2004-es, magyarul nem megjelent második, En tid for alt (Mindennek ideje) című regényében is foglalkozott már. A mindössze két augusztusi napon lezajló események kapcsán végül joggal tesszük fel a kérdést, hogy magát az apokalipszist, vagy csak a kozmosz önmagáért való játékát láttuk kibontakozni, amit a regényszereplők éppúgy elmulasztanak észrevenni, ahogy azt sem látják, „kicsodák voltaképpen, hogy mi lett belőlük, vagy mi más lehetett volna”.
Ha valaki pörgős, akciódús thrillert, esetleg öko sci-fit várt, csalódni fog. Néhány oldal után úgy tűnik, az író épp olyan kedvvel vész el a hétköznapi, efemer részletek – kávéfőzés, szendvicskészítés, autóvezetés – ecsetelésében, ahogy a Harcom narrátoraként, ezúttal azonban valami szeizmikus, hatalmas erő munkálkodik a háttérben, nézőpontjaink keretein kívül, ami egyszerre törékennyé és izgatóvá teszi az elbeszélést. Újra és újra visszatérő narrátorok váltják egymást, összesen kilenc, de beszédmódjukban, stílusukban egyik sem különbözik a másiktól. Mindegyik hajlamos aprólékosan beszámolni, ha kávét, teát, sört szürcsöl, vajat ken a kenyérre vagy házilégy repült a térdére, a férfiak általában dohányoznak és isznak, a nők idegesek és aggódnak, de mindegyikük elakadt és lélekre éhezik, egyszerre függ és szenved a burzsoá élet kényelmességétől és kényelmetlen kötelességeitől, fásultságuk pedig érzékenységükből fakad. Az első elbeszélő Arne, az iszákos egyetemi tanár, akinek a felesége bipoláris epizódoktól szenved, különösen emlékeztet Knausgårdra, de a rockbandában zenélő óvodapedagógus, Emil, a titkos tanításokban elmerülő Egil vagy az elvesztett ambícióit arroganciával ellensúlyozó újságíró, Jostein is örökölt valamit az autofikció főhősétől.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
