A kiváló történész önéletírásának második kötetében (recenziónkat az elsőről lásd: Ösvény az akadémiáig, Magyar Narancs, 2022. november 2.) a rendszerváltást közvetlenül megelőző éveket, a parlamentáris rendszer és jogállam felé tett fordulat éveit és az ezt követő bő három évtized fordulatokban gazdag, ellentmondásos történetét saját emlékeinek keretében elemzi, megmutatva azt is, milyen az, amikor a kutató akaratán kívül hirtelen a darázsfészek közepén találja magát. A sok szempontból szubjektív, de forrásokkal gazdagon alátámasztott memoár nem csupán a mából nézve izgalmas. A korszak gyorsan változó világa adja Romsics történészi munkássága igencsak termékeny korszakának (1986 és 2021 közötti) időkeretét, és egyben izgalmakban bővelkedő kontextusát. Ha a történészi életmű első kötetben tárgyalt kibontakozását sokszor heves viták és tabudöntögető publikációk kísérték, mit mondjunk erről a második időszakról, ahol már egyenesen a közbeszédet is befolyásoló, néha személyeskedő inszinuációkban gazdag, sokszor durva hangvételű viták középpontjában találta magát?
Pedig kezdetben ez számára is a remények időszaka, amikor úgy érezhette, hogy végre ideológiai indoktrinációktól mentesen folytathatja a 20. századi magyar történelemmel kapcsolatos kutatásait. 1986-tól a határon túli, kisebbségi létben rekedt magyar világra fókuszáló Magyarságkutató Intézetben dolgozott (ideiglenes) igazgatóhelyettesként – ráadásul 1991-ben, éppen az intézet végnapjaiban, itt jelent meg a Bethlen István gróf néhai miniszterelnökről szóló politikai életrajza, az életmű addigi csúcsa, amely évtizedes kutatás gyümölcse. A korra jellemző, hogy a kéziratot már 1989-ben leadta a Magvetőnek, de a rendszerváltás körüli évek káoszában nem volt pénz a megjelentetésére.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
