Gyász

Szavak embere

Réz Pál (1930–2016)

Könyv

A magyar irodalmi élet apa-, sőt nagyapafigurája volt: akaratán kívül és mély öniróniával betöltve e szerepét, s meglehet, talán utolsóként a sorban. Jó volt tudni, hogy a Jászai Mari tér egyik házában ott él és emlékezik, értékel és mesél, szerkeszt és „dumál” Réz Pál.

Habár másfél évtizeddel túlélte, azért Réz Pál igazi huszadik századi ember volt: az úgynevezett történelmi idők nyílt és sunyi brutalitását megtapasztaló és el is szenvedő, de élet- és irodalomszeretetét ebben a korszakos büntetőszázadban is váltig megőrző személyiség.

Olyan családból jött, ahol a műveltség, a tudás folyamatos gyarapítása, valamint a munkavégzés fegyelme és erkölcsi higiéniája nem csupán elvárás volt, de a szuverén személyiség kialakításának alapja is. Így válhatott az Aradon, majd Nagyváradon praktizáló orvos, az íróként is tevékeny Raffy Ádám mindkét fiából kivételesen művelt s a makacsságig önálló, az apai tekintély ellen föl-föllázadó, de az apai értékrendet mégis továbbvivő erős egyéniség. Merthogy az egykor tévés barkochbajátékok révén egy egész ország által rajongott, fordítóként máig csodált tehetségű báty, Réz Ádám éppúgy erős és önálló férfiú volt, ahogyan azzá lett gyermekparalízises öccse, Réz Pál is.

Nem gyűrte le a sorscsapásnak okkal beillő betegség, s nem pusztította el a minden betegségnél végzetszerűbb II. világháború sem. A kihalt nagyváradi gettóban lézengő kiskamasz alig pár évvel később már az Eötvös Collegium lakója volt: ifjontin naiv, s így aztán hamar keserűen kiábránduló kommunistaként, és ami ennél sokkal fontosabb: a magyar, a francia és a román irodalomban nyakig elmerülve. Alig másfél esztendő után (még 1949-ben) kizárták-kicsapták a kollégiumból, de az itt szerzett ismeretségek és barátságok így is meghatározták szinte az egész életét. Legkedvesebb tanára, a „gyöngéd stiliszta” Gyergyai Albert a példaképévé vált, még ha nem is követte tüntetően finom és tartózkodó modorát a társas érintkezésben. Az egyívású barátok java is innen került Réz mellé: a történész Szűcs Jenő, Domokos Mátyás, Lator László és a többiek.

A magyarországi diktatúrákra mindig oly jellemző slendriánságnak hála, a kicsapott „nagypolgár” a pártkiadónál, a Szikránál kapott lektori állást, ám innen rövidesen a kevéssel korábban, 1950 őszén megalapított Szépirodalmi Könyvkiadóhoz vezetett az útja. Az Eötvös Collegium után ez a (munka)hely lett intellektuális és társas életének másik nagy gyűjtőhelyévé: a sajtó- és könyves székházként működő New York-palota, földszintjén a sportszerboltból idővel Hungária kávéházzá visszaalakuló vendéglátóipari egységgel. Itt állt át Réz, az idősebb barát, Vas István és a többi lektor a barikád másik oldalára, a politikai direktívák kérlelhetetlen érvényesítése helyett az írók cinkosává válva, s itt örökítette meg Csernus Tibor korszakos festménye, az 1955-ös Három lektor a kávéházi asztalnál összeülő Réz Pált, Domokos Mátyást és Vajda Miklóst.

Az ötvenes évek első felének nemszeretem időszaka Réz Pálnak akkor és utóbb is egyvalami miatt volt igazán fontos és kedves: ekkor ismerte meg, majd vette nőül (1953 elején) Pallos Klárát, Kormos István volt feleségét. „Nem vitás a számomra, hogy a legnagyobb ügy, ami velem történt az életemben, az ez. És nem hasonlítható súlyában az égvilágon semmihez. Ez egy Rómeó és Júlia-szerelem volt, kérlek tisztelettel” – már özvegyként így fogalmazta meg e kapcsolat meghatározó jelentőségét Parti Nagy Lajosnak adott életútinterjújában.

Réz persze mindeközben hatalmas ütemben dolgozott. Könyvek százait szerkesztette, több nyelvből fordított, s alig pár év leforgása alatt az irodalmi élet egyik titkos, de legalábbis a külvilág számára kevéssé ismert éceszgébere vált belőle. Nem szentségtörés, ha számos fordításánál, de még 1961-es, úttörő érdemű Proust-kötetkéjénél is fontosabbnak ítéljük e tevékenységét, hiszen ezt ő maga is így tartotta. Az írók rokonszenvét különösebb erőfeszítés nélkül kiérdemlő lektor Örkény István és Déry Tibor számára éppúgy fontos tanácsadó, ízlésbeli és egyéb kérdésekben mérték­adó barát volt, ahogyan például Kellér Andor írói rangemelkedésének vagy az ifjú Böhönye, azaz Csurka István pallérozódásának folyamata is Réz baráti közreműködésével ment végbe.

Az 1956-ot követő repressziós éveket átkártyázó (lásd: Ki lesz a bálanya?) Réz Pál nagyban formálta kora és korunk irodalmi tudatát, s korántsem csupán egy-egy új tehetséget fölfedezve. Kosztolányi Dezső mai, oly imponáló kultusza például elképzelhetetlen lenne az ő filológusi, szöveggondozói és szerkesztői munkája nélkül, s Szomory Dezső emlékezete is sokat köszönhet Réz olvasói-irodalomtörténészi rajongásának. Hasonló a helyzet néhány francia literátorral is, hiszen szellemesen burkolt üzenetű Voltaire-könyvéből máig sokan puskáznak, a nagy memoáríró, Saint-Simon herceg pedig szintén csak annyiban lehet ismerőse a hazai olvasónak, amennyi hatalmas művéből a Réz Pál által fordított és válogatott magyar kötetbe beleférhetett.

Nem vitás, a huszadik század második fele nem tett jót a magyar irodalom erkölcsi tartásának. Ám hogy az élethez és az értelmes munkavégzéshez hivatalosan elvárt muszáj-engedményeket és a teljes önfeladást, az elkurvulást botorság lenne összetéveszteni vagy pláne összemosni, arra Réz Pál pályafutása is érvényes példát adhat. Nyomatékosan önironikus, de mégis elvitathatatlanul bátor részvétele az 1977-es „aláírósdiban”, majd a Bibó-emlékkönyv megjelentetésében jól érzékeltetheti Réz erkölcsi integritását, melyre 1989-től egy új szerepben, a Holmi főszerkesztőjeként ugyancsak szüksége volt.

A formálisan már nyugdíjas Réz Pál negyedszázados főszerkesztői működése túlbecsülhetetlen hasznot hozott a folyóiratnak. Különösen az évek múlásával meglepő módon és látványosan fokozódó elfogulatlansága vált idővel önértékké, hiszen intakt módon megőrzött minőségérzéke mellett főleg ez az elfogulatlanság óvta meg a Holmit a bezárkózástól. Az erőteljes véleményt a pártosságtól elválasztó határvonalat Réz még utolsó éveiben is jól érezte, s ezzel az érzékkel ugyanakkor harmonikusan összefért személyes irodalmi ízlésének sokszor deklarált beszűkülése. Mi tagadás, Réz Pál nem volt a legjobb véleménnyel az ezredvég és korunk magyar szépirodalmáról, s azt nem tartotta érdemben összemérhetőnek a Nyugat-nemzedékek nagyságrendjével. Az utókor majd eldöntheti, hogy vajon tévedés volt-e ez az ítélete.

Az utolsó esztendőkben azután nemcsak az irodalmi ízlése, de az élettere is fájdalmasan beszűkült: a magas kor, a betegségek sora s a mind nehezebb mozgás az otthonához kötötte. Lelkierejéről tanúskodott, hogy mindezt sokáig fegyelmezetten és humorral viselte. Mulatott önnön újlipótvárosi pátriárkasága felett, életprogram gyanánt ápolta magában felesége, Klári emlékét – és mesélt. Visszaemlékezéseit, múltidéző anekdotafüzéreit szerencsénkre még a kilencvenes évek elején Parti Nagy Lajossal beszélgetve a rádióban is fölmondta, ám könyv alakban csupán tavaly engedte megjelentetni „hangos memoárját”. A Bokáig pezsgőben hatalmas könyvsiker lett, s ennek öröméből még éppen átérezhetett valamit az életből távozó Réz Pál. Fanyar-okos, s néha mégis meghatóan érzelmes visszaemlékezése megőrzi számunkra nemcsak tevékeny életének fontos történeteit, de oly jellegzetes elbeszélői hangját is, s ez a tény megérdemelten fölértékeli, valódi irodalmi rangra emeli ezt az interjúsorozatot.

„Ezt majd megírhatod a nekrológomban” – ironizált egyik gyenge és szívszorítóan esett pillanatán, amikor utoljára meglátogathattam otthonában. A méltatlan helyzetben is erős és szuverén embernek mutatta magát, ahogyan azt egész életében tette.

Neked ajánljuk