"1943-ban már talán senkit sem kell meggyőzni Magyarországon róla, mily fontos a szomszéd népek, kiváltképpen a szlávok szellemi életének, történetének, társadalmi fejlődésének ismerete" - az 1987-ben elhunyt kitűnő szlavista, Gogolák Lajos győzködte imigyen a honi tudományos közéletet az Egyetemes Philológiai Közlönyben, hogy aztán írása végén maga is lemondóan belássa sürgetésének hiábavalóságát. A helyzet hetedfél évtized múltán sem változott sokat - hogy mást ne mondjunk, az elébb idézett Gogolák németül írt háromkötetes alapműve a szlovákok történelméről (Beiträge zur Geschichte des slowakischen Volkes, München, 1963-1972) máig nem olvasható magyar fordításban -, az egymás iránti közömbösség kölcsönösnek mondható. És persze változatlan az is, hogy a térségi önismeret hiánya, a dolgok nemtudása továbbra is táptalaja az ostoba előítéleteken alapuló szűk látókörű kisnemzeti nacionalizmusoknak.
Demmel József tanulmánykötetének - amely a szerző első önálló könyve - a 19. századi szlovák történelem a tárgya. Ami, mivel e történelem a magyar állam keretei között zajlott, egyszersmind a magyar história elidegeníthetetlen része is. A fentebb kárhoztatott közömbösség a szlovák-magyar relációban éppen e tény miatt is fájdalmas: hiszen, ahogyan Demmel József fogalmaz, "rendkívüli állapot", hogy a saját nemzeti múltját kutatva két történésztársadalom vizsgálatai is egyazon terület egyazon népességére irányulnak. (Ráadásul ne feledjük, hogy a magyar állam - a törökök hódításai miatt - folyamatosan csak a Felvidéknek nevezett egykori Észak-Magyarországon létezett; ámbár e folytonosságot a szomszédos országok nem egy történésze manapság is vitatja.) Az érdektelenséggel egyébként mindkét nemzeti történetírás önmagát csonkolja: ahogyan a magyar nyelv ismerete híján a szlovák történészek számos fontos forrást eleve kizárnak a múlt rekonstrukciójakor, úgy a hajdani nemzetiségek nyelvének nem ismerete is korlátokat állít mondjuk az elé a szakember elé, aki a történelmi Magyarország széthullásához vezető okokat akarja minél teljesebben megérteni.
A találó kötetcím egy 1847-es eseményre utal: szlovák nemzetiségű evangélikus lelkészek, tanítók, ügyvédek két tutajon utaztak vágújhelyi katolikus papokhoz, hogy eszmét cseréljenek "az alkoholizmustól, a szegénységtől, az alapvető kulturális intézményrendszerek hiányától szenvedő" létező szlovák népről, és a vágyott "modern, imaginárius" szlovák nemzetről. A szerzőt kutatásai során mindenekelőtt az a folyamat izgatta, amelynek során az évszázadokon át "szimbiotikusan együtt élő két nép", a szlovák és a magyar különvált egymástól: ahogyan egyfelől a szlovák nemzetiségű hungarus tudatúakból szlovák hazafiak lesznek, másfelől pedig ahogyan a "magyar politikai nemzet" ideája a magyar nemzetállam követelményébe fordul. Ennek során alakult ki az a viszonyrendszer, amely a szerző értelmezésében "elvezet bennünket a mai ellentéteinkig".
A három nagyobb egységbe csoportosított tíz tanulmány az 1840-es évek és az 1907 közötti időszakkal foglalkozik. A deklarált szerzői szándékot figyelembe véve azt mondhatjuk, hogy a dolgozatok az együttélés fölbomlásának egy-egy stációját ábrázolják a szlovák értelmiség nemzeti ébredésétől az identitás kialakulásában fontos szerepet játszott kulturális szerveződéseken át a 15 halálos áldozatot követelő 1907. októberi csernovai csendőrsortűzig; s kimondva-kimondatlanul is e folyamat szerves részeként értelmezi Milan Rastislav Stefánik (az egyik legnagyobb szlovák nemzeti hős) életpályáját csakúgy, mint Komjáthy Jenő egy kevéssé ismert, de a dualizmus kori Magyarország szlovákképét annál hívebben tükröző Petőfi-átiratát (Akasszátok föl a pánszlávokat!).
A tanulmányokat e jól érzékelhető gondolati elem szervezi egységbe; de ugyanígy jellemző a kötet egészére az aprólékos forráskezelés, valamint az a rokonszenves történészi hozzáállás, ami képessé teszi a szerzőt arra, hogy - például elégtelen adatmennyiség, vagy a források egyoldalúsága esetén - bevallja azt is, ha az egykorvolt "valóság" feltárása megközelítőleg sem lehet teljes.
Kalligram, 2009, 244 oldal, 2500 Ft
