"Ne legyen hazugság benne" - Takács Zsuzsa költő

  • Urfi Péter
  • 2019.03.27 11:35

Könyv

A Tiltott nyelv című tavalyi kötetről, továbbá kétségbeesésről, önvádról, a remény esélyéről és a keresztény toxinokról, a testiség tabujáról és a lázálomszerűen ismétlődő történelemről beszélgettünk egy héttel a költőtárs, Borbély Szilárd halála után.

Magyar Narancs: Üdvözlégy, utazás! című kötetének ezt a példányát, amit magammal hoztam, az Ugocsa utcai könyvtárból kölcsönöztem, és meglepetten láttam benne a kézírását, a szép ajánlást, ami a barátjának, Székely Magdának szól.

Takács Zsuzsa: Emlékszem arra a napra, tíz évvel ezelőtt, amikor dedikáltam neki (Székely Magda költő, szerkesztő 2007-ben elhunyt - U. P.). Magdi azon kevesek közé tartozott, egyébként Borbély Szilárddal együtt, akik íróként nem engedtek semmilyen csábításnak, ha kellett, önmaguk magánemberi érdeke ellen döntöttek, szembenéztek rémeikkel, és megfizettek a rémek felidézésének merészségéért. Döntésük példás, de példájuk követése életveszélyes. Az írás során az ember veszélyérzete kikapcsol, talán így magyarázható, hogy újra és újra ott találja magát a lassan besötétedő tisztáson, útját vesztve, az utolsó perc után, amikor még felkerekedhetett volna, hogy villamosra szálljon, biztonságban hazaérkezzen. Úgy gondolom, hogy önmaguk elvesztése árán próbáltak ők is hazatalálni. Magda szelíden, altatóira hagyatkozva adta fel a hazatalálás kísérletét, és betegen, kórházban halt meg, Szilárd pedig remekműveit hátrahagyva radikálisan mondta ki az utolsó szót. A szó egyébként sem közlésre való - nyilatkozta. Így gondolom én is. Ahányszor csak kérdeztek róla, hogy mit jelent Tiltott nyelv címadó verse, úgy fogalmaztam, hogy arról a tilalomról szól, amelynek ellenszegülünk gondolataink megfogalmazásával és kimondásával.

MN: Ezek szerint úgy látja, hogy írásaiban Borbély Szilárd is következetesen vitt végig egyetlen programot?

TZS: Pontosan. Arra törekedett, hogy ne legyen hazugság a műveiben. Az őszinteségnek ez a foka rettenetes. Regénye, a Nincstelenek alig elviselhetően kemény és valóságos. Amikor hallottam a "tragikus hirtelenséggel bekövetkezett" haláláról, úgy éreztem, hogy most saját életével fizetett a merészségéért. Hosszú idő után először odaültem a géphez, és írtam néhány sort, egy később összeálló vers első és utolsó szakaszát az ő nevében: Vakfolt, amelyen át a piramis csúcsát kémleljük, néz-e Isten minket, lemondást tükröz tekintete vagy biztat. Rettegek, tudod, mi minden fordul meg fejemben ellened, Istenem. Időszerű vagy még? Nekem már mindent szabad vagy mégsem? S ha gyilkosként öledbe hajtanám fejem? Most hunyd be a szemed, ne láss, ahogyan nem látlak se tág, se zárt szemmel én sem.

false

MN: Mit ért az alatt, hogy nincs benne hazugság? Nyilván nem a tényeknek való megfelelésre gondol.

TZS: Azt jelenti, hogy amit ír, az a saját ítélőszéke előtt megáll.

MN: És ezt az olvasó érzi?

TZS: A megszólalás súlyát, tétjét érezzük. Nem is tudom, hogyan került elém egy internetes bejegyzés, Borbély Szilárd egyik olvasójának a mondata tavalyról. Így szólt: "bárcsak ne írna többet". Ez átokként hangzott el, és most beteljesült.

MN: Sokféle és mély rokonságot látok az ön költészete és a Borbély Szilárdé között. Számon tartották ezt a kapcsolatot?

TZS: 2004-ben Szilárd recenziót írt az Üdvözlégy utazás!-ról. Írása felkavart, megrendített, és kétségbe ejtett. Akkoriban minden felém irányuló szeretet, minden olvasói levél egyébként is szíven talált. Könyve megjelenése után a szerző egyébként is tele van önváddal. Ha önmagáról írt, átérzi és szégyelli meztelenségét, ha másokról ír, úgy gondolja gyakran, elárulta őket, haszonleső módon járt el. Minden elismerésre, minden kedves szóra méltatlannak gondolja önmagát, vakságában csődnek látja azt, ami ajándék. Levelemben megköszöntem Szilárd gesztusát, de megkérdeztem tőle, valóban nem lehet-e észrevenni, hogy a kötetem tragikus hangvétele ellenére is jóra törekszem. Írásaimból nem olvasható-e ki az a szinte dilettáns késztetés, hogy esetleges olvasóimat nem akarom meggyőzni sötét sugallatom igazáról. Szándékom megértéséhez hozzátartozik, hogy az egy lélegzetvételre kitörő, majd visszavont panaszt, ami az Ítélet című kezdő- és a Szabadulás című záróversben fogalmazódik meg, a depresszió ellenszerének szántam. Szilárd azonban íróilag következetesebb volt, emberileg pedig összehasonlíthatatlanul sebzettebb. Közös volt bennünk - és még Varga Mátyás költészetét is ide számítom - valamilyen újfajta spiritualitás is. Cioran Könnyek és szentek című könyvében olvastam néhány mondatot, amelyekre néha mint saját érzésemre ismertem rá, de ha jobban belegondolok, illik Szilárd vagy Mátyás bizonyos szövegeire is. Idézem Ciorant: "Keresztényi, túlságosan is keresztényi elemek vannak bennem. A keresztény toxinok egy olyan abszolútum mérgét hagyták vérünkben, amelytől elakad a lélegzetünk, de élni sem tudunk nélküle."

MN: Érzésem szerint mindkettőjük költészetének lényegét érinti, amit Borbély az ön 2010-es kötete, A test imádása. India kapcsán ír: "A szeretet nyelve a test számára a szexus, általában az intimitás által beszélhető el. (...) Különös, furcsa logika ez, amelyhez leginkább a keresztény beszédnek van grammatikája és retorikája." A magyar szellemi életben meglehetősen elszigeteltnek tűnik a törekvés, hogy a testről, a szexusról a vallás nyelvén szóljunk.

TZS: Szilárdnak igaza volt. Van vallásos nyelv, magyar tradíció is arra, hogy a szexualitásban megérezzük az isteni jelenlétet. Cioran előbb említett könyve, A könnyek és szentek éppen erről a jobbára női tapasztalatról szól, apácák, szentek eksztázisáról, a Krisztus iránti szerelem átéléséről. Gondoljon például Bernini Szent Teréz eksztázisát ábrázoló csodálatos szobrára. Amikor Keresztes Szent Jánost fordítottam, bevallom, zavarba hozott a misztika ilyen felfogása, de sosem kételkedtem abban, hogy a testi szerelem átélése közel visz Istenhez. Ez oda- és visszavezető út, úgy gondolom.

MN: Mégis, a mai napig botrányosnak hat minden gondolat, amely a testi vonzalmat nem kizárólag a szexuális kapcsolat koordinátáin belül értelmezi.

TZS: Számomra érthetetlen, miért. Sok nyelv egyetlen szót használ a magyarban meglevő szerelem és szeretet szó helyett. Nem ütköztem meg azon sem, hogy a gyermekeim iránti szeretet sokban hasonlított egy férfi iránt érzett szerelemhez. Úgy vártam, hogy újra lássam, hogy megérinthessem, magamhoz ölelhessem őket, mintha a szerelmemmel találkoznék.

false

MN: Költészetének ez a sajátossága, mármint hogy folyamatosan számot vet a testi létezés következményeivel, egyben megalapozza annak tragikus hangoltságát is. Hiszen, ahogy Borbély Szilárd írta igen szépen és egyszerűen, "testben élni maga a halál".

TZS: Igyekszem megfelelő távolságtartással nézni magamat. A Műút tavalyi számában Pór Péter csodálatos tanulmányt írt a Tiltott nyelvről. Azt írja, hogy verseimben a megszólalás szuverén hatalommal bír, távolságtartó szóláshelyzetről beszél, majdnem groteszk, majdnem himnikus hangról. Valóban ezt akartam, de nem hittem volna, hogy valaki ennyire olvasson szándékaimban, ahogyan azt sem hittem volna, hogy a tiltott nyelven megfogalmazott szövegből kiolvasható lesz mindez.

MN: Az írástudók felelőssége című esszéjében olyan műveket vesz sorra, amelyekben tetten érhető a szerző szándéka, hogy a sötétségben felmutasson valami reménykeltőt. Említi például a Madáchot szerkesztő Arany János betoldását a Tragédia végén, miszerint leszünk szívesek bízva bízni.

TZS: A lezárás nem következik a műből, mégis érvényes. Nekem ez nagyon fontos. Tíz évvel ezelőtt Boldizsár Ildikó lelkiismeretes szerkesztésében elkészült csaknem összes verseim gyűjteménye. A kötet levonatát megjelenés előtt a kiadó egyik munkatársa elolvasta, és felhívott. Zaklatottan fogott mondandójához, azt hittem, komoly dicséretet fogok kapni, de azt mondta, hogy rettenetesen sötéten látom a világot. Teljesen összeomlottam, megkértem a kiadót, hogy ne adja ki a nyomdakész, NKA-támogatással összeállított kötetet. Soha nem felejtem el Morcsányi Gézának (a Magvető Kiadó igazgatója - U. P.), hogy ebbe végül beleegyezett. Úgy éreztem, nem élném túl, ha megjelenne, mert nem azért írok, hogy kétségbe ejtsem az olvasót. Helyette vékony, új kötet készült, az Üdvözlégy utazás!. A magam számára attól tettem függővé annak a megjelenését, hogy tudok-e még egy sötétből világosságra vezető, új verset írni. Hetekig írtam a következő háromsoros szöveget. Így hangzik: "Boldog, / aki szül / a sötét éjszakában." Aki olvassa, fel nem foghatja, mit kellett ezen annyit gondolkozni, de bennem óriási a mögöttese ennek a mondatnak. Benne van a szülés fájdalma és boldogsága, az éjszaka biztonsága és sötét misztikája.

MN: Erről jut eszembe egy interjúja, amiben felidézi, hogy amikor a nyolcvanas években riportot írt a szülésről az ÉS-be, a saját tapasztalatait kihagyta belőle, nehogy eltántorítson bárkit a gyerekvállalástól. Az olvasó iránti aggodalomnak, felelősségnek azonban nemcsak szépsége van, hanem veszélyei is, nem?

TZS: Szinte dilettáns késztetésnek gondolom magamban. Régebben Marno Jánossal sűrűn találkoztunk egy uszodában, és egyszer azt mondta, amikor a medence szélén álltunk, hogy "Zsuzsa, maga azért szépít, maga ennél sokkal tragikusabb".

MN: Tehát valamiért szolidáris a közönségével, a közösséggel, amelynek tagja.

TZS: Nagy a felelősségérzetem, de nem mondhatnám, hogy mozgalmár alkat volnék. Szintén uszodai történet, talán tavaly esett meg, hogy beálltam egy csoportos víz alatti tornára. Voltunk vagy húszan, és a tekintetek rám szegeződtek, mert gyakorlatilag mindent rosszul csináltam. Rájöttem, hogy képtelen vagyok bármit vezényszóra végezni. Ha jobbra kell fordulni, én reflexszerűen balra fordulok. Épp az ellenkezőjét teszem annak, amit parancsolnak. Talán ez a kulcsa múltbeli gyötrődéseimnek különböző közösségekben. Mégis van lehetőségem a közösségi tapasztalat megélésére, együttérző vagyok, megejt az emberek szépsége, közösséget érzek a villamoson utazókkal, kisgyerekkel, öregasszonnyal, középkorú férfival. Olyan néha, mintha mindenkivel egyfelé utaznánk. És ez persze, tág értelemben véve, így is van.

MN: Milyen rétegei vannak ennek a közösségi érzésnek, kikre vonatkozik?

TZS: Vannak például koldusok, akikre különösen odafigyelek. Talán az fog meg, hogy megpróbálnak önmaguk maradni a rettenetes körülmények ellenére is. A korban hozzám közel álló nőkre talán még jobban figyelek. Vannak, akik viharvert csokrot próbálnak eladni képtelenül drágán. Ha lehet, kifizetem az árát, de ha az utolsó vagy egyetlen csokorról van szó, nem kérem el tőlük.

MN: Egy esszéjében a tágabb közösségünkhöz való viszonyát mint "tragikus hazaszeretetet" írja le.

TZS: Nem tudom leküzdeni a kétségbeesésemet, ha az ország állapotára gondolok. Újra és újra eszembe jut egy történet. Mikor 1990-ben megalakult a spanyol-portugál tanszék a Közgázon, idelátogatott a spanyol külügyminiszter. Egy fogadáson a kabinetfőnöke mellett ültem. Tokaji bort ittunk, rengeteget mosolyogtam, élveztem, hogy spanyolul beszélhetek, boldognak éreztem magamat. A kabinetfőnöknek is fejébe szállt az ital, Santayanát, egy spanyol filozófust idézte: amelyik nép nem okul a történelméből, az arra ítéltetik, hogy megismételje azt.

MN: És mi ismétlődik?

TZS: A paksi atomerőmű bővítéséről szóló paktum például ilyen lázálomszerűen visszatérő történet. Emlékszem, mennyire sértette az önérzetemet, mikor azt hallottam az iskolában, hogy mi voltunk Hitler utolsó csatlósa. Utolsó csatlós? Ukrajna fellázadt az orosz befolyás ellen, Magyarország pedig most lép Putyinékkal szoros szövetségre. Az említett tragikus hazaszeretet ilyenformán aktuális ma is.

MN: A Tiltott nyelv címadó verse ott szerepel a könyv hátlapján. "Mi, akik nyaraltunk e kék-zöld / bolygón, s élveztük vendég- / szereteted, a sírásig ajzott ölelésben / találkoztunk veled. Engedd, / napunk, ha letűnt, elsötétedett / egünk, mégis boldogok legyünk." Mondana erről valamit?

TZS: Egy ideje úgy szerkesztem a köteteket, hogy a hátlapon vagy a könyv utolsó versei között szerepeljen valami, ami a katarzist feloldja. Nem hiszem, hogy megalkuvásból, inkább azért, hogy felvessem a kilábalás valamilyen lehetőségét. A vers születése a nyaralás szónak köszönhető. Volt évfolyamtársaimmal együtt ejtőztünk bőséges ebéd után egy spanyol patiónak beillő belső kertben Csepelen. Vendéglátónk édesanyja, akivel együtt laktak, néhány napja halt meg. Milyen rettenetes, mondta vendéglátónk, hogy mi itt nyaralunk, és ő többé már nem látja ezt a kertet. Elszégyelltem magamat, hogy mások mennyire boldogok, és én nem, pedig valóban ajándék egy fa látványa is. Úgy gondoltam egyébként is, hogy a Tiltott nyelv, az új kötet személytelenebb lesz, kevesebb önvallomás, mások történetei inkább, mesterek írásaira készült parafrázisok és az előző kötetemben megjelent India-ciklus részének befejezése. Aztán meghalt az öcsém, megírtam életem legszemélyesebb ciklusát, A gyász előérzetét, és borult minden tervem. Ez a nyaralásos vers viszont ott áll a hátlapon.

MN: Ha ennyire fontos volt az eredeti terv, akkor nem merült fel, hogy lezárja a kötetet, és a gyász személyes verseit későbbre hagyja?

TZS: Nem, eszembe sem jutott. Például azért sem, mert hazugság lett volna.

 

Lengyel Imre Zsolt kritikája a Tiltott nyelvről itt olvasható.

(A nyomtatásban megjelent interjú elején Uzsoki utcai könyvtár szerepelt az Ugocsa utcai helyett. Az érintett könyvtárak és utcák elnézését kérem - U. P.)

Neked ajánljuk