KÖNYVMELLÉKLET - kritika

Oidipusz Erdélyben

Tompa Andrea: Sokszor nem halunk meg

Könyv

E gigantikus panorámaregény a karakterei sorsába és belső tereibe nyújt betekintést, általuk láttatva az egyéni és társadalmi traumákat Erdélyben, a II. világháborútól a Szovjet­unió felbomlásáig.

Oidipuszi elszántsággal keresi a szöveg az elmondhatót, a maga komplexitásában tárja fel a megismerhetőt és a feltárhatatlant, járja körbe az erdélyi zsidóság gettósításának idejét, és nyújt bepillantást a romániai magyar színház életébe, színházelméleti megállapításokat is téve. Teszi mindezt a hallgatás-kimondás, a látás-vakság ellentétpárok dinamikájában, illetve a láttatás szimbólumai mentén.

A cselekményben Matyi/Tilda/Matild sorsát követhetjük, akinek zsidó szüleit elhurcolják, és a székely dajkája (Erzsi) veszi magához a férjével (Feri), mivel nekik nem született gyermekük. Tilda a szüleit nem ismerheti meg, sohasem derült ki, hol, melyik lágerben tűntek el. „Csendbe kell lenni”: amikor a babát rejtegetik, a kicsit állandóan csitítgatja a dajka. Nem csoda, hogy később, amikor már beszélni kellene, a gyerek csak nagy nehézségek árán szólal meg. Az iskolában remekül tud szavalni, de a saját gondolatait képtelen kifejezni, ahogy írásban, úgy szóban is. A színházban aztán mások bőrébe bújva találja meg (vagy épp veszíti el?) önmagát.

A szerző szabad függő beszédből épít narratívát, alig-alig érzékelhető az elbeszélő saját hangja, annak csupán értelmezéstámogató szerepe van, valójában mindent az őt körbevevő karakterek mondanak el. Párbeszédekből derülnek ki mozaikszerűen a dolgok, ami nagyon jól rezonál a székelység erős szóbeli kultúrájával. Az idő kezelése is elliptikus, egy-egy aktuális jelenet hozza felszínre a múltnak azt a darabját, ami az épp megélt jelenhez vezetett. Így alakul ki a szöveg sodró, dinamikus szerkezete. Nagyon jellemzőek a nyelvi keveredések, halljuk a székely dialektust, sok a szenvedő szerkezet, később pedig a román nyelv válik erőteljessé, érzékeljük, ahogy a magyart szinte elárasztja, ami ugyan elidegeníti kissé (a románul nem tudó) olvasót, ugyanakkor mégsem roncsolja érthetetlenné a szöveget. Tompa nagyon finoman kimért arányokkal dolgozik, inkább csak érzékeltet, nem pedig rájátszik a nyelvi rétegekre. A dialógusok és a függő beszéd miatt egészen könnyen drámává (vagy rádiójátékká) „hallhatók” (és nem olvashatók) a könyv részei, hiszen annyira élő nyelven szólalnak meg a szereplők, hogy később, mint egy dallam, vissza-visszatérnek mondataik a fejünkben. Az első rész például egy szoba-konyhában mondja el a háború végét, és az azt követő változásokat. „Ötven­ezer emberről írnak, hogy Romániában. S Erzsi mutatja, hogy meg lettek lőve, s leplombált vonatokban tartották őket napokig. Ötvenezer. Hát ezt ki hiszi. Még 1941-ben volt. Hogy lehessen, hogy erről nem tudott senki, s meg se írták… (…) A németbacillus mindent megölt. Erzsi suttogva kiabál.”

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.