Oidipuszi elszántsággal keresi a szöveg az elmondhatót, a maga komplexitásában tárja fel a megismerhetőt és a feltárhatatlant, járja körbe az erdélyi zsidóság gettósításának idejét, és nyújt bepillantást a romániai magyar színház életébe, színházelméleti megállapításokat is téve. Teszi mindezt a hallgatás-kimondás, a látás-vakság ellentétpárok dinamikájában, illetve a láttatás szimbólumai mentén.
A cselekményben Matyi/Tilda/Matild sorsát követhetjük, akinek zsidó szüleit elhurcolják, és a székely dajkája (Erzsi) veszi magához a férjével (Feri), mivel nekik nem született gyermekük. Tilda a szüleit nem ismerheti meg, sohasem derült ki, hol, melyik lágerben tűntek el. „Csendbe kell lenni”: amikor a babát rejtegetik, a kicsit állandóan csitítgatja a dajka. Nem csoda, hogy később, amikor már beszélni kellene, a gyerek csak nagy nehézségek árán szólal meg. Az iskolában remekül tud szavalni, de a saját gondolatait képtelen kifejezni, ahogy írásban, úgy szóban is. A színházban aztán mások bőrébe bújva találja meg (vagy épp veszíti el?) önmagát.
A szerző szabad függő beszédből épít narratívát, alig-alig érzékelhető az elbeszélő saját hangja, annak csupán értelmezéstámogató szerepe van, valójában mindent az őt körbevevő karakterek mondanak el. Párbeszédekből derülnek ki mozaikszerűen a dolgok, ami nagyon jól rezonál a székelység erős szóbeli kultúrájával. Az idő kezelése is elliptikus, egy-egy aktuális jelenet hozza felszínre a múltnak azt a darabját, ami az épp megélt jelenhez vezetett. Így alakul ki a szöveg sodró, dinamikus szerkezete. Nagyon jellemzőek a nyelvi keveredések, halljuk a székely dialektust, sok a szenvedő szerkezet, később pedig a román nyelv válik erőteljessé, érzékeljük, ahogy a magyart szinte elárasztja, ami ugyan elidegeníti kissé (a románul nem tudó) olvasót, ugyanakkor mégsem roncsolja érthetetlenné a szöveget. Tompa nagyon finoman kimért arányokkal dolgozik, inkább csak érzékeltet, nem pedig rájátszik a nyelvi rétegekre. A dialógusok és a függő beszéd miatt egészen könnyen drámává (vagy rádiójátékká) „hallhatók” (és nem olvashatók) a könyv részei, hiszen annyira élő nyelven szólalnak meg a szereplők, hogy később, mint egy dallam, vissza-visszatérnek mondataik a fejünkben. Az első rész például egy szoba-konyhában mondja el a háború végét, és az azt követő változásokat. „Ötvenezer emberről írnak, hogy Romániában. S Erzsi mutatja, hogy meg lettek lőve, s leplombált vonatokban tartották őket napokig. Ötvenezer. Hát ezt ki hiszi. Még 1941-ben volt. Hogy lehessen, hogy erről nem tudott senki, s meg se írták… (…) A németbacillus mindent megölt. Erzsi suttogva kiabál.”
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
