Ha eddig mélyen gonosznak és igaztalannak véltük Nietzsche aforizmáját ("Liszt oder die Schule der Geläufigkeit - nach Weibern", értelemszerű fordításban: "Liszt, avagy a fürge ujjak iskolája - nőkkel"), e kötet áttanulmányozása után rosszabb pillanatainkban hajlunk rá, hogy igazat adjunk neki. Lina Schmalhausen, ez az 1864-ben, Berlinben született, a toporzékolásig hisztérikus, a zongorázásban a kortársi megemlékezések szerint totálisan tehetségtelen, feltehetően kleptomániás (hiszen csakis a betegség vihette rá, hogy a weimari csipkeüzletek mellett meglopja imádott Mesterét is) nőcike egyike volt ama hölgyeknek, akik kigúvadt szemekkel és megbabonázott lábakkal tipegtek a Mester árnyékában, és igényt tartottak életének minden pillanatára. Ám ha tárgyilagosan nézzük, belátjuk, hogy az ilyesmihez mindig két fél kell, és úgy tűnik, Liszt is ama férfiak táborába tartozott - Petri György volt például ilyen -, akik egyetlen pillanatig sem képesek egyedül lenni, és akiknek a nők társasága mindig kellemesebb, mint a férfiaké - noha Liszt körül az utóbbiakban sem akadt hiány. Mélyen jellemző, hogy miután szerelme, Sayn-Wittgenstein hercegné végleg elköltözött Weimarból, megüresedett helyére Liszt azonnal "leszerződtette" Olga von Meyendorff bárónét, miközben a "szabadnapokon" (és Budapesten) Lina szolgálta ki, talán a szó minden értelmében. Vagyis Liszt éppúgy kiszolgáltatottja volt önmaga különféle gyengéinek, mint a megzavarodott nők őneki. Merő véletlen, hogy Olga Janina, "a kozák grófnő" (aki valójában se Janina, se kozák, se grófnő nem volt), 1871-ben Pesten megfenyegeti, hogy előbb agyonlövi, majd megmérgezi önmagát, ha nem folytatják viszonyukat?!
Szóval Lisztnek csak intenie kellett, és Lina máris vonatra pattant, hogy hamarosan betoppanjon Bayreuthba, ahol a 75 éves zeneszerző Daniela nevű unokája menyegzőjére és a Wagner-fesztiválra volt hivatalos 1886 júliusában. Ráadásul lánya, Cosima is ragaszkodott jelenlétéhez, hiszen a Wagner-ünnep elég gyászosan ment, és Liszt jelenléte jótékonyan hathatott a kaszsza duzzadására.
Lina és Liszt július 22-én találkozott először a Wagner-rezidenciával szemközti bérelt lakásban, és a Mester 31-én éjjel már halott volt. E tíz nap krónikája Lina naplója. Felkavaró, tragikomikus, megrázó, nevetséges, morbid, eszelős, félelmetesen zavarodott és végkicsengésében - hiszen Lina odaadása és Liszt végtelen magánya valahol megkapóan emberivé teszi ezt az alapjaiban abszurd komédiát - mégis katartikus olvasmány. Tökéletes alapanyag egy regényhez, melynek egyik csúcspontja feltehetően az a július 27-i jelenet lehetne, amelyben Cosima bemegy nagyjából már deliráló apjához, ám az összetéveszti Linával, és továbbra is a legintimebb hangon beszél vele, mire Wagner özvegye tajtékozva hagyja el a lakást, és a kis nőt végleg kitiltja a házból, aki ezután egyszer-kétszer az ablakon át próbál behatolni betegéhez, de végül éjjel a kerti kőlépcsőn gubbasztva kénytelen kifülelni imádottja haláltusáját.
A két főhős mellett számtalan mellékalak. Ott van Miska, a folyton dörmögő és az ellentmondó utasításoktól félőrült magyar komornyik; ott Fröhlichné, a lakástulajdonos, aki félve a fertőzéstől már Liszt halála másnapján követeli, hogy a hullát haladéktalanul távolítsák el a házából; Cosima, Wagner özvegye, akinek a lehető legrosszabbkor, a Wagner-fesztivál kellős közepén jött apja halála; aztán Wagner kamasz fia, Siegfried, aki nemigen tud mit kezdeni öreg nagyapjával, vagy a két lányunoka, Eva és Isolde, akik unalmukban a zongorista Stavenhagennel udvaroltatnak maguknak. És ott nyüzsög, kártyázik és iszik a többi Liszt-tanítvány is, a roppant tehetségű Alfred Reisenauer, aki nemcsak a klaviatúra mellett, hanem a fehér asztalnál is Liszt remek követőjének bizonyul, így aztán súlyos alkoholizmusa már 41 évesen ravatalra teszi, vagy Arthur Friedheim, aki később New Yorkban részegen úgy mellbe vág egy portást, hogy a szerencsétlen pára a helyszínen kiadja lelkét, valamint Bernhard Schnappauf, a Wagner-rezidencia mindenese, aki Cosimával egy ócska kordén tolja át a Wahnfried-villába a Liszt holttestét rejtő koporsót, továbbáÉ Na, de elég a felsorolásból; reggelig sem érnénk a végére a bolondos és siralmasan groteszk gyülekezet számbavételének. Minderről Lina Schmalhausen, ez a mindenhonnan kilökött, szerencsétlen és az élet minden területén tehetségtelen, sírig és azon is túl hű szerelmes ad hírt, kiegészítve a Liszt halálos ágyánál készült hátborzongató fényképekkel, melyek a Mester kezébe tett nefelejccsel, a levágott és a képkeretre tűzött ősz hajtincscsel Lina utolsó rendezői bravúrjaként értékelhetők.
Erősen vitatható, hogy vajon nagy emberek rémes intimitásait szabad-e közszemlére bocsátani. Ám ha mégis, azt csakis úgy, ahogy a nagy Liszt-kutató, Alan Walker tette: sohasem fecsegős, de roppant informatív és olykor kimondottan szellemes jegyzetekkel, két mélyenszántó kísérőtanulmánnyal, a Lina naplója minden pontját értelmező, de csak a legritkább esetben túlinterpretáló kommentárokkal; és egyáltalán, a Liszt iránti feltétlen odaadással és szeretettel, amelyben még az sem nagyon zavaró, hogy nyilvánvalóan elfogult Liszt javára és a Wagner-klán kárára. Mindehhez a magyar gárda is hozzátette a maga szaktudását, így szabták remekbe ezt az önmagában is lenyűgözően izgalmas anyagot.
Fordította Fejérvári Boldizsár. Park Könyvkiadó, 2007, 227 oldal, 3000 Ft
