Az antológia előszava olyan meséket ígér, amelyekben azok is hangot kaphatnak, „akik ma ritkán jutnak szóhoz”, mindezt szépirodalmi igényességgel.
A Meseország mindenkié című meseantológiában a saját családjából is kirekesztett, többszörösen hátrányos helyzetű kisgyerek rátalál a benne szunnyadó tehetségre, egy másik hős pedig az azonos nemű szerelmére. Megtudhatjuk, ki miért válhat gonosszá, és amit hátránynak vélünk, adott esetben erénnyé is válhat. Mi a baj hát a kötettel? – kérdezzük ártatlanul.
Diák voltam, álltam a Himfy-lépcsőn, üres szemmel bámultam fel a gesztenyefa kupolájába. Lengyel Balázs Két Róma című könyvét olvastam épp felfelé az utcán, de egy mondat megtorpantott, és attól kezdve nem értettem semmit. Micsoda? Hogy már fiatalon elváltak Nemes Nagy Ágnessel? De hiszen olvastam már a költő kései, amerikai naplóját, párként voltak ott ösztöndíjjal – mi az igazság? Mihez tartsam akkor magam?
Az irodalomtörténet a hetvenes években kezdett el komolyabban foglalkozni önéletrajzi típusú szövegekkel, amelyeknek az utóbbi évtizedekben érzékelhetően megnőtt a számuk. A memoárboom legújabb tendenciájaként az úgynevezett hétköznapi emberek sorsa került fókuszba. Interjúalanyunk monográfiája, A vágy, hogy meghatódjunk több oldalról is vizsgálja a műfajt.
