"Tisztán látni nehéz"

Szegedy-Maszák Mihály akadémikus Kosztolányiról

  • Urfi Péter
  • 2011.02.03 00:00

Könyv

Megjelent az életmű kritikai kiadásának első két kötete. A legnépszerűbb regény, az Édes Anna hiteles szövegén kívül immár a költő halálos ágyán írt beszélgetőlapjait is olvashatjuk. A könyveken kívül a kutatás nehézségeiről és Kosztolányi politikai szerepéről kérdeztük a kutatócsoport vezetőjét.

Magyar Narancs: A kritikai kiadás költséges és küzdelmes ügylet. Nemzeti klasszikusaink közül is keveseknek van tudományos igénnyel kiadott sorozata. A munka kezdetekor milyen állapotban volt a hagyaték?

Szegedy-Maszák Mihály: A kéziratok rossz állapotban vannak. A köztudatban az él, hogy nagy részük megsemmisült, de ez csak legenda. Viszont valós probléma, hogy jelentős részük nem közgyűjteményben, hanem magántulajdonban vagy ismeretlen helyen van. Tavaly egy aukción például feltűnt egy angol nyelvű kínai költészeti gyűjtemény, amelyet Kosztolányi végigjegyzetelt, és a fordításaihoz is felhasznált. Ez nélkülözhetetlen forrás, de nem tudtam rávenni nemzeti könyvtárunkat a vásárlásra, az aukciósház pedig nem adja ki a vevő nevét. Sajnos számos kéziratról nem tudunk, amiben szerepet játszik, hogy az író fia, Kosztolányi Ádám egy időben előszeretettel használta kocsmai fizetőeszközként a hagyatékot. A közgyűjtemények anyagai hozzáférhetők, de nehezen megfejthetők. Nem is az utolsó, inkább az utolsó utáni pillanatban álltunk neki a munkának, amit az idő rombolásán kívül több tényező nehezít. Kosztolányi gyakran egy ma már ismeretlen gyorsírással jegyezte le szövegeit - egyetlen szakértőt találtunk az országban, aki ezt képes átírni. Továbbá a szerző a kéziratait ragasztgatta, a gépelt vagy - ez a legenda igaz - zöld tintával rótt sorokban rengeteget javított, ráadásul főleg ceruzával, és nem ritka, hogy több változat után visszatért egy korábbi megoldáshoz. Gondolnunk kell arra, hogy a szerző életében megjelent kiadások sem feltétlenül tükrözik a szerzői akaratot: az Aranysárkány a költő életében kétszer megjelent, de sok esetben nyilvánvaló, hogy a szedő hibázott, illetve a kiadóban beleírt valaki. Ugyanakkor a regénynek igen sok kéziratos változata van, jórészt alig olvashatóan fennmaradt lapokon, mivel, hogy finoman mondjam, nem eszményi körülmények között tárolták őket.

MN: Egyéb nehézségek?

SZMM: Nagy baj, hogy nincs életrajz - Kosztolányiné visszaemlékezése hihetetlenül elfogult. A kornak nincs részletes sajtótörténete, az akkori lapokról nagyon keveset tudunk. Ezt a munkát is nekünk kell tehát elvégeznünk. Jelenlegi tudásunk szerint Kosztolányi mintegy háromszáz, részben határon túli lapban publikált, tehát lesz ezzel dolgunk bőven.

MN: Bizonyos szempontból a kritikai kiadás értelmezés, a munkamódszert meghatározó elméleti megfontolások tehát ugyanúgy változnak, mint bármely tudományos trend. Miben lesz más ez a kiadás, mint lett volna mondjuk a hatvanas években?

SZMM: Az újabb szemléletmódra példa a Nyugaton már széles körben elterjedt, nálunk először az Édes Anna esetében alkalmazott genetikus textológia, amely bemutatja, hogyan alakult a szöveg a szerző élete során. A kötetben egymás mellett szerepel a főszövegnek tekintett 1926-os könyvkiadás csak a sajtóhibákban korrigált betűhű közlése, amelynek lábjegyzetei az ugyanabban az évben a Nyugatban megjelent változat eltéréseit tartalmazzák, valamint az átellenes oldalon a hiányosan fennmaradt kézirat szövege található, az összes javítás és változat feltüntetésével. Továbbá a számítógép rengeteg dolgot megváltoztatott. Számolunk azzal, hogy nem minden fog papírformában megjelenni. Nyilvánvaló, hogy a már megjelent kötetek anyagával kapcsolatban is előkerülnek majd új információk, ezek a hálózati kiadásba bekerülnek majd, hiszen annak nagy előnye, hogy bármikor bővíthető, javítható.

MN: És sokkal olcsóbb. De akkor mi szükség van a nyomtatott megjelenésre? Kritikai kiadást szinte csak szakemberek forgatnak, ők pedig elérhetnék mindezt az interneten (a netes jelenlétről szóló kritikánkat lásd a Narancs 2010. február 18-ai számának Visszhang rovatában - U. P.).

SZMM: Erről sok vita folyt. Először azzal a szomorú ténnyel kellett szembenéznünk, hogy a papír tovább él. A technológia a mi szempontunkból túl gyorsan változik, nem lehetünk biztosak benne, hogy az általunk rögzített adatok pár évtized múlva olvashatók lesznek. Ezért aztán - legalábbis a jelentős művek esetében - nem tekinthetünk el a nyomtatásban való megjelenéstől.

MN: Nézzük akkor az első két kötetet! Az Édes Anna a legtöbbször megjelent Kosztolányi-könyv. Sokáig azonban nem csak a filológiai kutatás hiánya miatt kellett "hibás" szövegváltozattal beérni.

SZMM: A regény a negyvenes évek második felében és az ötvenes években egyszerűen nem jelent meg. Amikor aztán mégis, sokáig cenzúrázva adták ki: az egyik törölt rész Horthy bevonulására vonatkozik, a másik az 1919-es proletárdiktatúrára utal. A cenzúra hatása sokáig elért, például mikor az ismert angol költő, George Szirtes 1990-ben előszót írt a regény általa készített fordításához, megemlíti, hogy a regényben nincs utalás Horthyra - tehát ő még a csonkított változatot használta. Az Édes Anna kötelező olvasmány lett, szinte mindenki ismeri, de a róla kialakított kép sokakban így szükségszerűen és alapvetően hamis.

MN: A napjainkban forgalomban lévő kiadásokban vannak még jelentősebb hibák?

SZMM: Csak egy példa. Az erdélyi Korunk folyóirat 2001-ben körkérdést intézett számos irodalmárhoz, melyik a 20. század tíz legszebb magyar verse. Meglepett, hogy a Hajnali részegség győzött. Tavaly egy nagyon színvonalas konferencián vettem részt Újvidéken, ahol mindenki ezt a verset elemezte. Az a szöveg, amivel ott a több tucat kutató foglalkozott, két helyen nem hiteles (nem batár, hanem bazár szerepel, egy értelemmódosító vessző pedig rossz helyen van). Kéziratunk nincs, de a szerző által javított levonatot ismerjük, és az nem azonos azzal a verssel, amelyet mindenhol szavalnak és idéznek. Ez az egyik leghíresebb írása, egy rövid szöveg - el lehet képzelni, mi a helyzet a regényekkel vagy a cikkekkel.

MN: A beszélgetőlapok közreadása viszont felvet etikai kérdéseket. A kötet szerkesztője, Arany Zsuzsanna bevezetőjében Babits hasonló körülmények között keletkezett Beszélgetőfüzeteivel von párhuzamot, és különös módon a döntésük igazolására egy olyan tanulmányból idéz többször, amely a publikálást egyenesen "irodalomtörténeti tahóságnak" nevezi.

SZMM: Nehéz kérdés. Ilyen jelentős szerző esetében mindent számba kell venni, én úgy hiszem. Kosztolányi életéről, főként utolsó éveiről nagyon keveset tudunk, és ezek a lapok nélkülözhetetlen forrásai az időszaknak, valamint nagyban módosíthatják a Kosztolányiról mint az életen könnyedén áttáncoló bohémról bennünk élő képet. Itt egy súlyosan beteg, halálra váró, a gégemetszés után elnémult ember próbál kommunikálni a külvilággal, a szeretteivel és az ápolókkal, és bár csak a párbeszéd egyik felét halljuk, ezek mégiscsak az ő szavai. Azt fontos megjegyeznünk, hogy a beszélgetőlapok egy részét az özvegy nagy valószínűséggel megsemmisítette, mégpedig az író kései szerelméről, Radákovich Máriáról szóló sorokat, akinek az emlékét igyekezett eltörölni - sikertelenül, hiszen fennmaradtak levelek, és fennmaradt a Szeptemberi áhítat. Ennek az egész anyagnak a többségét senki nem ismerte, fel kellett deríteni, ezért döntöttünk a közreadás mellett.

MN: Bár nem a nyilvánosságnak szánt és főleg nem irodalmi műről van szó, mégis, ezek a halálfélelemtől sikongó sorok tele vannak játékkal, megkockáztatom: a szöveg örömét, a nyelv szeretetét lehet érezni bennük.

SZMM: Kosztolányinak a magyar nyelv volt a szerelme. Igaza van Illyésnek: kezdetben nem tudott jól magyarul, de aztán kegyetlenül megtanult. Bármilyen beteg volt, a nyelvjáték még mindig foglalkoztatta. Ezt sosem tudta levetkőzni.

MN: A nyelv játékos virtuóza, homo aestheticus, apróságokkal pepecselő, tündéri figura. Ezt a sztereotípiát mennyiben módosítja Kosztolányi politikai szerepvállalása?

SZMM: Politikával egész életében csak érintőlegesen foglalkozott. A közhiedelemmel ellentétben azonban nem mondhatjuk, hogy nem voltak állandó elvei. Minden világmegváltó ideológiával és önkényuralmi rendszerrel szemben ellenszenvet érzett. Már 1905-ben erősen elítéli a vörös önkényuralmat. Kun Béla rendszerével, sok értelmiségivel ellentétben, soha nem rokonszenvezett, egy karcosabb hangvételű írása kisebb vihart is kavart. A nemzetiszocializmust rögtön elutasította, a Horthy-rendszerhez nem állt közel.

MN: És itt jönnek az obligát akadékoskodások: a Pardon rovat szerkesztése, a Mussolinivel készített interjú, a lefordított Mussolini-életrajz...

SZMM: Nem mondom, hogy nem követett el hibákat, de az alaposabb tájékozódás árnyalja a képet. Ítéletet mondani nem szerencsés, tisztán látni nehéz. 1919-21 között a szélsőséges Új Nemzedék munkatársa volt. Névvel közölt írásaiban nehéz lenne kivetnivalót találni, de a Pardon rovatban megjelent cikkek között valóban sok a durva, uszító jellegű cikk. (Miközben az újság többször dicsért zsidó származású művészeket.) Ezek névtelen írások, összehasonlító stilisztikai elemzésekkel próbáljuk megfejteni, melyiket írhatta Kosztolányi, ami nem könnyű, mert általános gyakorlat volt, hogy a névtelen cikkekbe a szerkesztők beleírtak. Megemlíthető, hogy később, mikor Tormay Cécile felkéri, írjon a Napkeletbe, udvariasan visszautasítja, és levélben kéri az írónőt, járjon közben a kormányzónál egy kommunista tevékenységért bebörtönzött költőnő ügyében, akit ezután szabadon engednek. A békeszerződés nagyon megrázta, még halálos ágyán is azt írta egy papírra Márainak: "a magyar író Trianonba hal bele". De ezt az érzést meg lehet érteni, hiszen a döntés évekre elszakította szülőföldjétől és szüleitől. A Mussolini élete, amelyet az olasz vezér zsidó származású élettársa írt, a Duce életének korai, szocialista szakaszával foglalkozik. Magyar nyelvű megjelenésének oka, hogy 1927-ben Bethlen István több kiadót arra kért, jelentessen meg valamit a Ducéról, mivel egyrészt határkiigazítást remélt, másrészt pedig a numerus clausus miatt az egyetemről kiszorult zsidók olaszországi taníttatását igyekezett elősegíteni (és mindkét célját elérte). Való igaz, hogy interjút készített Mussolinivel, de ne feledjük, hogy ekkor szerte Európában, G. B. Shaw-tól Karinthy Frigyesig sokan gondolják úgy, hogy ő érdemdús férfiú, aki csinál valamit Olaszországgal. Később írt egy enyhén szólva gúnyos hangú cikket a fasiszta vezetőről. Ezek a példák is aláhúzzák, hogy a tények pontos ismeretén túl elengedhetetlen, hogy Kosztolányi tetteit minden esetben a - sajnos nehezen átlátható, történetileg kevéssé feltárt - korszak viszonyai között értelmezzük.

MN: Nem először érzem azt, hogy nemcsak elemzi, de kicsit védi is Kosztolányit, életrajzi és művészi szempontból egyaránt. Mi az, amit sikerületlennek tart az életműben?

SZMM: Nem szorul ő az én védelmemre, sok hibát követett el, ahogy abban a korban sokan. Számos elbeszélését érzem gyengébbnek, próbálkozott színművekkel, szerintem sikertelenül, és rengeteg nagyon rossz verse van, bár egyetértek Tandorival, aki azt írta, hogy Kosztolányinak még a rossz verseiben is van figyelemre méltó. Talán a cikkei a legegyenletesebb színvonalúak.

MN: Mi jön ezután?

SZMM: A spanyol műfordítások készen állnak, a Nero, a véres költő és az 1933-as Esti Kornél előrehaladott állapotban van. Megjelentetésük részben anyagi kérdés, hiszen ez a Kalligram Kiadótól áldozat, nekik ez nem üzlet. Kissé borúlátóan negyven kötettel számolok, mások többel, ami ki tudja, meddig tart. Bár jelenleg mintegy harmincan dolgoznak a kutatócsoportban, abban biztos vagyok, hogy a folyamat lezárultakor - egyszerű okoknál fogva - én már nem veszek részt a munkában.

A kutatócsoport

A kutatások 2007-ben kezdődtek. A megjelent kötetek két pályázat és két intézmény, az MTA Irodalomtudományi Intézete és az MTA-ELTE Hálózati Kritikai Szövegkiadás Kutatócsoportja együttműködésének eredményei. A kutatócsoport vezetői és a kritikai kiadás sorozatszerkesztői Szegedy-Maszák és Veres András, utóbbi egyben az Édes Anna szerkesztője és a jegyzetek szerzője is. A hálózati munka koordinátora Horváth Iván. További információk a kosztolanyioldal.hu-n.

Neked ajánljuk