Zeneszobatitkok

Bősze Ádám: Nagy zenészek, nagy szerelmek

A Bartók rádió korábbi műsorvezetőjének első kötete nem árul zsákbamacskát, már a színes külcsín és a rajzos illusztrációk is vérbő Nyáry Krisztián-kodást sejtetnek, vagyis azt, hogy semmiképp nem száraz, ám nem is igazán alapos, életrajzközpontú zenetörténeti adalékokat kap kézhez az olvasó a szerelemről.

A könyv egy elutasításból született, amikor egy szervező nem kapott rá Bősze ötletére, egy, a zenetörténet furcsa haláleseteiről szóló sorozat kapcsán. A kötetben szereplő tíz, hanyag eleganciával megírt szerelmi történet alapját nála (Nyáryval ellentétben) nem Facebook-posztok, hanem az elmúlt években országos turnévá duzzasztott előadások adják. A szerző olykor még a közönségnek szóló poénokról sem mondott le, rövid, keretes kommentárjaiban pedig saját, inkább szakmai történeteket is megoszt a rádióban és máshol töltött évekből.

Az ég óvjon tőle, hogy a zenetörténetből száműzni akarjuk a bulvárt, amely látszólag szimbiózisban él a nagy művekkel. Noha nem törvényszerű a kapcsolat Gesualdo furcsa, nem e világi harmóniái és gyilkos természete, Wagner grandiőz monomániája és szerelmi zsarnoksága, Mozart invenciózussága és bohém szerelme között, a hallgató mégis szeret ráérezni ezekre. Bősze pedig lelkiismeretes munkát végez, nem csupán a közkézen forgó életrajzokból és idézetekből, hanem eredeti levelezésekből nyer ki adatokat, és a tíz történetből nem felejt ki olyan tabusított témákat sem, mint Schubert gyanított, illetve Benjamin Britten nyílt titokként kezelt melegsége. Útközben adalékokat kapunk arról is, mint hordták a hajukat a párizsi nők a 18. század végén, milyen volt a Beethoven-korabeli férfidivat, és hogyan került Puccini kezébe veronál. Egy helyen – Cosima Liszt, Hans von Bülow és Richard Wagner szerelmi háromszögén lezseren átugorva – utal arra is, hogy a könyvnek folytatása is készülhet. Portréalany mindenesetre lenne elég: Schumann majdnem bíróság elé citálta majdani apósát, hogy megkapja Clara kezét, Berlioz csaknem öngyilkos lett a szerelemtől – végül szimfóniaírással enyhítette bajait –, Verdi pedig élettársi kapcsolatával borzolta a vallásos olaszok kedélyeit. Röviden, egyedül Bach volt „normális”. (Csáth Géza írta róla: „Nagyon szerethette a feleségét, és zavartalan boldogságban élhetett, mert zenéjében a szerelem hangjait hiába keressük.”)