Több mint negyven éve járok klasszikus koncertre, de nem emlékszem olyan félidőre, amelynek műsorán Monteverdi és Bartók művei „társalkodtak volna öszve”, túlszakosodott korunkban ugyanis szinte elképzelhetetlen, hogy ugyanazok a zenészek szólaltassák meg a mantovai és a magyar mester partitúráit. Ugyan mit is kezdene egy modern szimfonikus zenekar Monteverdi karcsú, háromszólamú, táncos és vidám kis szösszeneteivel, amelyeket az 1607-es Scherzi musicali kötet tartalmaz?
A Fesztiválzenekar tagjai azonban örömmel fürdőztek a szokatlan feladatban. A kis létszámú vonós csoporthoz egy barokk hárfás, gitáros és néhány ütős társult, no meg két blockflötés, akik közül Anneke Boeke csodálatos gazdagsággal díszített szólama vitte a prímet. Az első canzonetta (O Rosetta, che rosetta), mintha csak Monteverdi Orfeójából szólalt volna meg. A hasonlóság nem véletlen: a zenetörténet első igazi operáját ugyanabban az évben mutatták be, mint amelyben a Scherzi musicali megjelent. A zenekar tagjainak maradék része háromszólamú kórusba tömörült, és kristálytisztán, könnyed mozgásokkal kísérve, nagy élvezettel énekelte a hangszeres közjátékokkal tagolt három kis strófikus darabot, Philipp György közreműködésével, aki az olasz szöveget plakátemberként magán viselve, olykor csengettyűvel és kasztanyettel is fűszerezve az előadást, vállalta a vőfély szerepét ebben a bájos kis szertartásban. Az alig negyedórás jelenet hangsúlyozta a pillanat tréfás jellegét, de a zenei előadás profizmusa csöppet sem csorbult.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
