„Valószínűleg nem vagyok regényíró; valószínűleg olyan esszéíró vagyok, akinek regényeket kell írnia, mert esszét írni nem tud”, nyilatkozta egyszer a portugál José Saramago. Magyarul eddig hiányzó regényét, a Festészeti és szépírási kézikönyvet kézbe véve pedig minden eddiginél jobban mögé láthatunk e Nobel-díjasként azért álszerénynek ható kijelentés miértjének.
A múlt év egyik kellemes meglepetése Panda Bear és Sonic Boom közös nagylemeze volt, ami a 60-as évek napfényes popzenéjét értelmezte újra némi elektronikus csavarral. Az album turnéja Budapestet is érintette, így a magyar nézők két, külön-külön is nagyra értékelt zenészt láthattak. Igaz, hogy a duó tagjai különböző generációkhoz tartoznak, de köztudottan rajonganak egymás zenéjéért.
Phil és Paul Hartnoll duója, az idén 34 éves Orbital szemléletesen példázza azt, hogyan lehet kortalan, mégis klasszikus értékű egy változatos életmű a folyton evolválódó elektronikus tánczenében. Esetükben nem is annyira egyszerű a kanonizáció, sem a panteonba való végleges beillesztés, már ha létezhet ilyen az elektronikus popzenében. Leginkább talán az olyan, korai felvételeik tekinthetők forradalminak, mint az 1989-ben barkácskörülmények között, és akkor még hosszú verzióban rögzített Chime, a szívet-lelket melengető puttyogás örök himnusza.
Szotyiztak volna az ókori görögök? Ha igen, akkor lehet, hogy tangóztak is. Ha történeti hűségre nem is, a mű újító szándékú interpretálására annál inkább törekedett a Maladype Színházban Jaruszek Zsuzsanna és Társulata.
Az idősebb Vidnyánszky is eljött – megnézni a fiát –, és még félmaréknyi prominens személyiség, hogy Ascher Tamás rendezésében megcsodálja a katonát, aki eladja hegedűjét, szerelmét a vagyonért, dicsőségért, hatalomért.
A magyar olvasó számára sem ismeretlen az ukrán Szerhij Zsadan, hiszen két regénye, a 2004-es Depeche Mode és a 2010-es Vorosilovgrád is megjelent magyarul (2010-ben és 2012-ben, mindkettő Körner Gábor fordításában). A hazájában költőként, rocksztárként és politikai aktivistaként is közismert alkotó új kötetének megjelenése mégis a felfedezés (esetleg újrafelfedezés) erejével hathat, és nem csupán azért, mert ezúttal lírai műveiből kapunk egy karcsúságában is sokrétű ízelítőt.
„Szinte mindig messziről látták, ahogy távolodik.” Egy eltűnt lány apját említi így a regény: a rendőrök, önkéntes keresők már elmentek, évek teltek el az eset óta, de ő továbbjárja a vidéket. Biztosan kétségbeesett, de azon kívül, hogy látják néha a feleségével együtt, aztán külön, tehát a házasságuk is megroppanhatott a tragédiában, nem lehet tudni róluk többet. Nem az ő életükről és fájdalmukról szól A 13-as tározó, hanem azokról a falusi emberekről, akik között a lányuk – Rebecca, Becky vagy Bex, így említik – elveszett, szinte nyom nélkül.
A Budapest Galéria Lajos utcai kiállítótermében, kezdeném, de teljesen felesleges már így indítanom, hiszen a Budapest Galériának már régóta nincs olyan kiállítótere, ami miatt külön hivatkozni kellene az óbudai egységre. Egyre szűkülnek a kortárs művészet számára dedikált terek: 2019-ben az Új Budapest Galéria is bezárt a Bálnában…
Ingmar Bergman Suttogások és sikolyok című filmjének van egy fantasztikus jelenete. Az egymástól teljesen elhidegült testvérek, Karin és Marta között, akik addig kötelességszerűen ápolták nagybeteg nővérüket, Agnest, a beteg halála előtti éjszakán váratlanul felszakad a jég. Végre csak beszélnek és beszélnek, áradnak belőlük az évek, évtizedek óta ki nem mondott szavak, és újra szerető testvérekké válnak.
Nem olyan nemes, mint a ló, (egyesek szerint) nem olyan intelligens, mint a kutya, nem beszélve arról, hogy fennköltségben mennyivel elmarad az olyan vadaktól, mint a szarvas vagy a farkas.
Mi köti össze a tetőn bujkáló grúz elnököt a szerb turbófolkkal, az IKEA által kisajátított FRAKTA táskát Nyikita Hruscsovval, a divatmémeket a Mr. Bones’ Wild Ride című videójátékkal, Dante Poklát Trumppal, Kanye West Red October márkáját Werner Herzog rendező hagymával elfogyasztott cipőjével?
Gothár Péter nem rendezett 2019 óta. (A TÁP Színház keretei között Takács Katalinnal és Znamenák Istvánnal színre vitte ugyan Beckett Elesettek című darabját, de azt még nem mutatták be.) Most Novák János invitálásának tett eleget. Dolgozott már korábban is a Kolibriben, 2005-ben a Darvasi László-féle Trapitit mutatta itt be. Érdekes, „mi lett volna, ha” kérdés, hogy amennyiben nem kerül körön kívülre, vajon akkor is megcsinálja-e az Ózt. Mindenesetre akár megfontoltnak és jól eltervezettnek is gondolható ez a visszatérés, hiszen e klasszikus, gyerekeknek szóló darabbal Gothár anélkül emlékezteti nézőit rendezői kvalitásaira, hogy különösebb felhajtást csinálna maga körül.
„Uraim, megtiszteltetés volt önökkel játszani!” – hangzik el kétszer is az idézet a Titanic című filmből; másodjára már egyértelműen a közös alkotás és játék örömére vonatkozik, ami valóban csak úgy sugárzik az előadásból és a színészekből. Talán éppen ennek az intenzív és pontos együtt lélegzésnek, egymásra figyelésnek köszönhető, hogy ez a sokféle eszközzel dolgozó, témájában is szerteágazó produkció, amely a francia falutól a magyar parlamentig, az érzelmestől a kiáltványszerűig ugrál, mégis magától értetődően egységesnek tűnik fel.
Szögezzük le rögtön, ennek a műsornak a célja a szórakoztatás. Persze még a legkegyetlenebb rétegműsorok is szórakoztatók – valakinek.
