Kritika

Első ránézésre járványregény, másodikra többnek tűnik, harmadikra tényleg több. A terjedelmében kis-, intenzitásában nagyregény a karantén idejének Magyarországán játszódik. Kész kordokumentum a 2020-as évtized elejéről, megjelenik benne az időszak mindennapokat meghatározó megannyi eleme: az érintésfóbia, a megszállott fertőtlenítés, az áruk felhalmozása a lakásban, a távoktatás, a digitális kapcsolattartás, maszktípusok és vírusvariánsok, könyökpacsi, az időérzékelés és a képzelet átrendeződése.

A levélregény szinte elfeledett, ám korábban annál népszerűbb műfajához nyúlt az elsőkönyves Janice Hallett, regénye egy színtársulat tagjai közötti rövidebb-hosszabb e-mailek garmadájából épül fel. Nem példa nélküli a szórakoztató műfajban vagy a kortárs irodalomban, hiszen Bram Stoker Drakulája vagy Stephen King Carrie című thrillere is hasonló formát követ, Hallett azonban önmagát és az olvasót is nehéz kihívás elé állítja, amikor tucatnyi szereplőjét levélíróvá teszi.

Az utóbbi évtizedek magyar improviza­tív/jazz univerzumának egyik legtudatosabban építkező, élőben és lemezeken is maradandó produkciókat megvalósító művésze Kézdy Luca hegedűs.

Külön lehet-e választani a művet a művésztől? – az ezeréves kérdés az elmúlt évek társadalmi mozgalmai, twitteres hashtaghadjáratai, az eltörléskultúra széles körű ismertté válása óta olyannyira előtérbe került, hogy már-már elcsépeltnek számít. Todd Field nem igyekszik univerzális választ kínálni rá, hiszen azt nem is lehet.

A tárlat címe egyszerre utal a leginkább az absztrakt művekre jellemző címnélküliségre (untitled), és a „címíró” golfmárka nevére, amelyet Philip E. Young fejlesztett ki a harmincas években, miután elrontott egy biztosnak látszó ütést. A hiba okait keresve Young egy orvos barátjával megröntgeneztette a labdát, és így kiderült, hogy jól érezte: a belső mag nem pont a középpontban volt. Válaszul megalkotta a tökéletes holtpontú labdát, amelyet Titleist néven 1935-ben piacra is dobott.

A regényben egy negyvenes éveiben járó nő életének nagyjából egy esztendejét követhetjük végig. A nő gyermekkora óta ugyanabban az olasz nagyvárosban él, és először készül huzamosabb időre elhagyni otthonát. Az apró gondolatfoszlányokra, rögzített benyomásokra emlékeztető rövid szövegeket, ha úgy tetszik, fejezeteket, az elbeszélő személyén kívül valójában ez az egyetlen, elsőre akár elhanyagolhatónak is vélhető szál fűzi össze.

Rövidre szabott rádióhallgatói/rádiókritikusi megpihenésünk után a visszatérés rögtön egy időhurokba vezetett. A Kossuth rádió közelmúltidéző műsorának címe szerint 30 éve szabadon élünk, de valójában inkább 33 éve vagyunk abban, amiben, ha tetszik szabadságban, bár a címnek ezt a felét is erősen lehetne ellenérvelni manapság. Alighanem a 2020-ban indult műsorfolyam címe ragadt ott idétlenül az egyes adások felett. Szerencsésebb cím lenne a „30 éve történt”, ha már. (Emlékezetünk szerint volt már hasonló címhelyzet ugyanezen a frekvencián, csak akkor még 25 évről volt szó, szintén több éven át. Tudjuk jól: kemény dió az emlékezés.)

Vörösbe öltözött, vörös zászlókat lengető fiatalok tömegei ünneplik a párizsi utcákon François Mitterrand 1981-es választási győzelmét. Ahogy a főszereplő csonka család ámulattal, egy autó belsejéből szemléli a tömeget, sejthetjük, hogy Mikhaël Hers szándéka nem a mély politikai analízis. A hosszú Mitterrand-éra megmarad hangulatos háttérnek, miként a 80-as évek zenéje és kulturális szövete is. Ami azt illeti, a rendezőt az érzelmi mélyfúrások sem izgatják túlzottan; bár évtizedes léptékkel dolgozó, küzdelemmel terhes családtörténet bontakozik ki a szemünk előtt, az Éjszakai átutazók meglepően könnyedén és könnyű szívvel tekint a Davies família sebeire és gyógyulására.

Vannak olyan alakok Hollywoodban, akiktől a néző a korábban átélt extrém magasságokat (és mélységeket) várja. Ilyen alak, sőt az egyik legilyenebb Darren Aronofsky, azon kevés rendezők egyike, akinél a filmjeire adott „soha többet nem nézném meg” nem negatív kritika, hanem dicséret. Nem csoda tehát, ha minden megmozdulására ugrik a közönség, rá­adásul a függők öt éve kapták legutóbbi adagjukat – igaz, az Anyám! kis híján aranylövés lett. Az elvárások tehát az egekben, ami sok rendező számára a bukásnak ágyazna meg, Aronofskynak azonban nem szokott gondot okozni a túlzott PR. És A bálnával sem ez volt a gond. Hanem az, hogy a tőle megszokott dolgok helyett ezúttal egy giccsel felütött drámát kapunk, amely sokak számára ugyan még így is óriási élmény, de akadnak páran, akik a film után másnap megmagyarázhatatlan fenéktáji fájdalommal ébrednek.

A sváb családban, tisztes szegénységben felnövő Hantai Simont (Bia, 1922 – Párizs, 2008) semmi sem predesztinálta arra, hogy világhírű (francia) festővé váljon; gyerekkorában egy betegség miatt négy hónapra megvakult, képzőművészettel csak vallásos giccsek formájában találkozott, ráadásul reálgimnáziumba járt. Mégis: ő képviselte Franciaországot az 1982-es Velencei Biennálén, egyik műve pedig 2016-ban mintegy 4,5 millió euróért kelt el, egyik legfontosabb festménye pedig Macron elnöki dolgozószobáját díszíti.

„Zöld fű közt árva két ibolyácska, elröppen év és óra. Múló az élet”, halljuk a most 23 taggal (15 nő és 8 férfi) felálló kórus bevezető dalát. Itt kapcsolódik be a zenekar, még a szólista nélkül. Halas Dóra, a kísérleti kórus karnagya ritkán áll színpadra, de most végigkíséri az előadást, amelyet a Soharóza és a Jónás Vera Experiment hozott létre, és fókuszában az öröklött sors kérdései, a transz­generációs élményeink (nem csupán a traumák!) állnak. Mennyit alakít rajtunk a felmenőink sorsa? Hogyan mozgat minket láthatatlan, de örökké bennünk élő hagyatékuk? Személyiség, nevelés és genetika: valóban csak ennyiből áll össze az, amit énnek nevezünk?

Habakuk kapitány léghajója egyfajta Noé bárkája, amely szomorú állatkölyköknek biztosít menedéket: van köztük elefántormányú malac, akit sem az elefántok, sem a malacok nem fogadnak be; borz, aki megbukik borzalmas verseivel, és szégyenében nem mer hazamenni a falujába; gyík, aki dinoszaurusz szeretne lenni; katicabogár, aki attól fél, hogy ki fogják csúfolni a fehér pöttyei miatt és egy macskaemberkölyök, akit ottfelejtettek az állatkertben.

A Nagy-Britanniában élő, részben vagy egészében bevándorló hátterű nők egymásba hurkolódó élettörténeteit bemutató könyv a genderdiverzitás és a multikulturalizmus kordokumentuma, a woke-fóbiások rémálma, az interszekcionális feminizmus nagyregénye. Az angol, ír, német és nigériai felmenőkkel rendelkező író, szerkesztő, egyetemi oktató és színházalapító Evaristo fáradhatatlanul dolgozik a színes bőrű művészek elismertetéséért. Ez volt a kilencedik könyve (azóta két újabbat is írt), és az első, amelyet magyarul is olvashatunk. A mű méltán nyerte el 2019-ben – Margaret Atwood Testamentumok című regényével megosztva – a Booker-díjat.

Az első felvonás maga a kénköves pokol. Talán csak egy pár évvel ezelőtti, az Újszínházban látott álnépies előadáshoz tudnám hasonlítani, amely bőven meg volt tűzdelve mindennel, amire a közönség rosszindulatra hangolt humorérzéke csak vágyott: xenofób, homofób és mindenféle más -fób poénokkal.