Film

Apád, anyád idejöjjön!

Arkasha Stevenson: Az első ómen

Kritika

Amikor 1976-ban megjelent az eredeti Ómen-film (az azóta tetemes hosszúságúra nyúlt széria első installációja), az mind témaválasztását, mind megvalósítását tekintve tisztes elismerést és közben jeles közönségsikert aratott.

Hát hogy is lett volna másként, amikor a film témája a Gonosz, sőt az Antikrisztus eljövetele – ráadásul egy kisgyerek képében. Mekkora ötlet, csaphat mindenki a homlokára, mikor először látja a mozivásznon vagy képernyőn: a római amerikai nagykövetség vezetője saját halva született fia helyébe örökbe fogad egy gyermeket, akiről később kiderül, hogy nem csak eredendően és természeténél fogva gonosz (ezt a motívumot magában számos horrorfilmben láthattuk A védtelen gyermektől Az árváig), de ezzel kezdetben maga sincs tisztában. Ki kell találnia, némi sugallatot sem nélkülözve, hogy ő maga a kiválasztott, a földre szállt sátánivadék, akit kakukkfiókaként pottyantottak a nagypolgári fészekbe, hogy gondos munkával kitúrjon mindenkit, amíg egymaga nem lesz a hatalmas vagyon, s vele a befolyás jogos örököse. S ha azt gondolnánk, hogy Richard Donner 1976-os filmje pusztán afféle János jelenései parafrázis, merőben tévednénk: ettől elrugaszkodva megteremti a maga nagyon sajátos lidércnyomásos, jellegzetes lényekkel telerakott paranoid panoptikumát. Benne démoni kutyával (sőt: kutyákkal), Sátán szalasztotta nörsszel, renegát pappal, elkárhozott apácával és megannyi sétáló halottal, akik a rosszul exponált fényképükről ismerhetik meg, milyen kemény tárgy által fognak szigorúan erőszakos halált halni. Talán nem árulunk el nagy titkot azzal, hogy a film végi mini Armageddont pont a kis Anti­krisztus éli túl – a folytatások hosszú sorát ismerve ez senki számára sem tűnhet spoilernek. Nagyobb probléma, hogy az Ómen-széria, amely ekképpen felfogható afféle ördögi, képes Bildungsromannak is, a cseperedő Damien életének egy-egy korszakát filmesíti meg. Ez egy idő után határozottan unalmas lesz – mondjuk, az Ómen III.-ban pont Sam Neillt láthatjuk a már kifejlett, krisztusi korú pernahajder számára nemzetközi áttörést hozó szerepében. Sajnos, az Ómen-széria előbb fulladt ki, mintsem hogy eljuthattunk volna a várva várt fináléhoz, amikor az elaggott Antikrisztus az öregek otthonában várja, hogy a kedves papa postás képében kihozza végre a 13. havi nyugdíjat. Ehelyett 2006-ban a kor szellemének engedelmeskedve elkészült a balvégzetű Ómen-remake. Nem is az volt a probléma, hogy Liev Schreiber rosszabb választás lenne a csőbe húzott, sátánkeltetőnek használt nagykövet szerepére, mint egykor Gregory Peck. Csak éppen minek még egyszer megcsinálni egy filmet – ezúttal kicsit rosszabbul?

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)

Ide? Hová?

Magyarországon úgy megy, hogy négy­évente kijön a felcsúti jóember a sikoltozó övéi elé, és bemondja, hogy ő a Holdról is látszik.

Semmi jóra

„Újabb Mi Hazánk-siker: a Zeneakadémia lemondta Varnus Xavér koncertjét!” – írta büszkén Facebook-oldalára november 15-én Dúró Dóra. A bejelentést megelőzően a politikus nyílt levélben, az Országgyűlés alelnökeként követelte a Zeneakadémia vezetőjétől a koncert lefújását – minden különösebb vizsgálat, vizsgálódás nélkül, egyetlen ún. tényfeltáró cikkre alapozva.