– Sziasztok, magyarok! – mondta a Szabadság, mérsékelten kíváncsi pofával, rágózva. A magyarok nem válaszoltak, csak visszabámultak. Az egyik oldalba bökte a másikat: „Faszt akar ez?” A másik azt mondta, hogy „Honnan tudjam? De itt hiába arcoskodik, ilyeneket szoktam enni reggelire.” Ennyiben maradtak.
Kétféle ember létezik: akinek elérnie nehéz a sikert, és akinek megtartania.
A fiatal művész tavaly végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakán, és már akkor láthattuk is egy nagyobb műcsoportját (A celeb „istennő” és a voyeur tekintet) a Q Contemporary Mediating Time and Charm című csoportos kiállításán.
„Hosszú, hosszú gyerekkor volt az életem, amelyet egyedül a belőle keletkezett mű igazolhat” – írja Kertész Imre A néző (Feljegyzések 1991–2001) című kötetében.
„Az ég alacsony, szürke, tömör” – olvashatjuk a regény elején, és nem nehéz arra gondolnunk, hogy a vaskos könyv magja ez a kép volt.
A New Fossils kvintettben úgy kerültek a helyükre a dolgok, mint a mesében.
Modesto leghíresebb szülötte vitathatatlanul George Lucas, de ugyanebből az észak-kaliforniai városból származik Jason Lytle, a Grandaddy frontembere, agytrösztje.
Egy remekművet általában nem lehet újra megcsinálni, s folytatni is csak számos megszorítással érdemes. De van, amikor sikerül.
A hallgatag, szigorú tekintetű Etero (Eka Chavleishvili) élete az apró rutinok és visszafogott örömök köré szerveződik.
Valójában két regény ez, amelyek bár nagyon eltérő technikákkal dolgoznak, csak együtt működnek igazán. Az első rész epilógusaként a kötet egy merész gondolatkísérlettel indul.
Pár éve láttam a párizsi Atelier des Lumières-ben Vincent van Gogh műveinek vetítésre épülő verzióját, és az lenyűgözött: Thomas Vanz rendezésével és zenéjével egészen új fénytörésbe kerültek a hatalmas falakra vetített képek, láttukra úgy éreztem, hogy közelebb kerültem a posztimpresszionista ikon művészetéhez.
Don Giovanni már a nyitány alatt megsérül, épp a Komturt igyekszik agyonverni egy husánggal, amikor az meglövi alhastájékon.
