Könyv

Padlásrend

Szilasi László: Saját élet

Kritika

Valójában két regény ez, amelyek bár nagyon eltérő technikákkal dolgoznak, csak együtt működnek igazán. Az első rész epilógusaként a kötet egy merész gondolatkísérlettel indul.

Az ön­életrajzi, de még inkább az autofikciós írás metaforájáról van itt szó: képzeljük el, hogy lehetséges a klónozás, a másolat tudatát viszont utólag kell megtölteni az eredeti én emlékeivel és személyiségformáló tapasztalataival. „A klóntermékemhez beszélek” – olvassuk, amivel a szerző szándékosan helyezi ingatag alapra a beszélő és a befogadó viszonyát. Mi a szerepünk olvasóként ebben a játékban? Mi lennénk a klón, aki a kötet végére emlékekkel telítődve életre kel, vagy csupán külső megfigyelőként nézzük végig a másolat betanításának olykor igen intim műveletét?

A későbbiekben aztán egy vidéki magyar család bő százéves történetének izgalmas alakjaival találkozunk. Ám az alaphelyzetből fakadó bizonytalanság, amelyet csak továbberősít a valóság és a fikció határának óvatos elmosása, a könyv végéig megmarad. Az olvasó egyszerre megszólított és kéretlen betolakodó, vendég a családi körben és jöttment idegen Jaminán, a cselekmény legfontosabb helyszínéül szolgáló békéscsabai kertvárosban. Különösen igaz ez a kötet kétharmadát kitevő, a [Saját élet] címmel és (kivonat) alcímmel a vázlatszerűséget formailag is hangsúlyozó első rész esetében, amelynek tétje az én, a beszélő jelenbeli pozíciójának megkonstruálása, az emlékezés intuitív folyamatain, illetve retrospektív reflexiókon keresztül. A gyermekkor kedves pillanataira, a családi traumákra, illetve minden jelentős és jelentéktelennek tetsző elemre szükség van, ezek együtt magyarázzák meg, miért alakult úgy a múlt, ahogyan.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

A pénztelenség segíthet a Homokhátságon

Lényegében elkaszálta a kormány a Homokhátság, pontosabban a Duna-Tisza-köze vízpótlási projektjeit. Egy határozatban a leghátulra sorolták a beruházást, így aligha lesz esély arra, hogy megvalósuljon. Elsőre rossz hírnek tűnik ez, valójában ennél jobb nem is történhetett volna a térséggel.