Talán kevéssé maradt meg a köztudatban, mekkora nyomorban élt Magyarország lakosságának nem kis része a 20. század tízes–húszas éveiben. Előbb az első világháború gatyásította le a magyar társadalom addig középosztályi jómódban élő rétegeit is, azután jött a háborúvesztés utáni káosz, a forradalmi, majd az ellenforradalmi időszak.
Hetente albumok százai jelennek meg, amióta pedig a hiphop az új rock, úgy néz ki, mintha minden második fiatal a rappelésben keresné a boldogulást – azonban ha Kanye West kiad egy lemezt, az még mindig hatalmas hírrel és még nagyobb eladásokkal jár.
Carl Gustav Jung óta tudjuk, hogy mindannyiunkban lakozik egy férfi és egy női lélek is, innen eredeztethető a koncert címe is, amelynek anyaga az Eratónál megjelent Dualità című album.
Az ausztrál alternatív rock legismertebb zenekara egyértelműen a Midnight Oil: hazájukban elképesztő rajongás veszi körül őket, a nyolcvanas évek második felében pedig sikerült Amerikát és Európát is meghódítaniuk.
„A kritikusok… a kritikusok? Rendes, igen rendes emberek, szeretném azt hinni. Mindenesetre boldogok lehetnek. Talán még irigylem is őket.” Néhány nappal egyetlen operájának 1902-es ősbemutatója után egy interjúban így ironizált Claude Debussy, alkalmasint okkal és méltán lenézve értetlen kritikusait.
Nevek, szavak, telefonszámok, dátumok – listázva, aláhúzva, átszínezve, kihúzva: a megszervezett, biztosnak tűnő jövő, a napok sodrásában torlódó feladatok. Az akkurátus kisatírozások alatt itt-ott jól ismert művészek, kollégák neve vehető ki. Beke László tenyérnyi jegyzetlapjainak színpompás szőttese megrendítő monumentuma a nemrég elhunyt nagy hatású művészetszervező és művészettörténész energikus tevékenységének. Rajta az írás rajzként, a kép gondolatként olvasható.
Őrült dolgok történnek a világban – azaz pontosítunk: itt a szomszédban, szinte a kertünk végében –, amire általában kétféle reakciót tudunk adni vérmérsékletünk és lélekállapotunk függvényében.
A nő ismeri a saját lábát, hiszen naponta százszor ránéz, és érzi, ha fáj, mert a lomtalanítás közben a műanyag zsákot átütő üvegszilánk megsebzi. Bámulja a kifolyt vérét, nézi a lábát, amely mintha másé lenne, ismeretlen.
A hazai irodalmárok ingerküszöbét nem érte el az 1992-es születésű kanadai-indiai költőnő magyarra fordított köteteinek megjelenése, holott önmagában az, hogy egy idegen nyelvű lírikusnak egymás után három könyve is napvilágot lát, a fehér hollónál is ritkább.
Pár héttel az Operaház várt és remélt újranyitása előtt tán nem indokolatlan azon a kérdésen merengeni, hogy vajon melyek egy nemzeti operakultúra létfontosságú alapelemei.
Szobor, amelyet ledöntöttek, szobor, amelyről átnevezés után csak a feliratot szedték le, szobor, amely miatt a közelmúltban szakértői véleményt cenzúráztak majd hamisítottak, szobor, amelynek a háta mögött lebontottak és felépítettek egy stadiont: ezek a köztéri alkotások a főszereplői az egy estén játszott két előadásnak.
A rendezői alteregó kilencéves, fakarddal hadonászik, pajzsa horpadt kukafedél.
Mikkamakka, Szegény Dzsoni, Dömdödöm, Vacskamati: a végtelenségig lehetne sorolni Lázár Ervin feledhetetlen mesefiguráit. Közéjük tartozik a szelíd és okos Zsebenci Klopédia is, aki eposzi jelzője szerint még locska-fecske is.
