A soáról készültek filmek természetesen, a térségben is – például az Oscar-díjas Üzlet a korzón 1965-ből (Ján Kadár, Elmar Klos) vagy az Oscar-jelölt Élet mindenáron (Jan Hřebejk, 2000), hogy csak a két legjelentősebbet említsük –, de olyan film még nem volt, amely a Kárpát-medencében élő népek kölcsönös gyűlöletének kontextusába helyezte volna a zsidóság elpusztítására irányuló bűncselekmény-sorozatot. 1942-ben a Hitler mellett száz százalékig elkötelezett Szlovákia vezetése saját hatáskörben óhajtotta „rendezni a zsidókérdést” (Magyarországot ehhez meg kellett szállni ’44-ben). A haláltáborokban elsőkként a szlovákiai, nem csekély részben magyar anyanyelvű zsidókat ölték meg. Innen indul Iveta Grófová (Szlovákiában) tabukat feszegető filmje.
Nem a zsidók a tabu. Hanem a magyarok. Akiket éppoly gyűlölet övez, de nem lehet (egyelőre!) deportálni őket, mert Magyarország is a németek szövetségese. A Hlinka-gárdisták (vö. nyilasok) terrorizálják is a szinte kizárólag magyarok lakta falut (Pozsonypüspöki létező település volt, míg a fővároshoz nem csatolták, mára 1 százaléknyi magyar maradt). Marika, a fiatalon megözvegyült varrónő (férje a szovjet fronton esett el – természetesen a németek oldalán harcoló szlovák hadsereg katonájaként) egy zsidó fiút rejteget a pajtában, az elhurcolásáig neki munkát adó pozsonyi ruhaüzlet-tulajdonosnő kiskamasz fiát. A helyzetet nemcsak az állandó razziák súlyosbítják, hanem az is, hogy úgy a helyi SS szadista hajlamú parancsnoka, mint a kisebbrendűségi komplexusát nagyszlovák öntudattal kompenzáló főgárdista is szemet vet a környezetébe sehogy sem passzoló, finom, ápolt, a szakmát egykor Párizsban tanuló nőre. Meg is kapja az özvegy, nem csak a falusiaktól, de apósától, anyósától is az ilyenkor szokásos beszólásokat, gyanúsítgatást, mígnem egy kecskedöggel, az ő kecskéjének tetemével megmérgezik a kútjának vizét. (Nem nehéz belelátni ebbe a gesztusba a kárhozattal való fenyegetést, különösen egy ilyen mélyen vallásos közegben, ahol mindenki ismeri a végítélet példázatát a juhokról és kecskékről.) Ráadásul a lázadó fiúcska nem érti meg mindjárt, hogy halálra keresik őt, csak amikor a házhoz képest óriási, nem egyetlen disznóra, kecskére meg néhány baromfira tervezett pajta résein át tanúja lesz a többi bújtatott zsidó és bújtatóik elhurcolásának. A film is ezt a szemszöget használja: a realista jeleneteket nagyon kis mélységélességű, időnként két érték, a fókusz két állapota között hagyott objektívvel felvett (vagy legalábbis ilyen hatást keltő) makró képek váltják, hogy a néző se tudja rögtön: emberi testet lát-e vagy mondjuk lárvát. Az alkalmazott párhuzamok közül a legszebb és legszomorúbb a filmet indító pozsonyi életképek sora, és a finálét megelőző karácsonyi mise tükröztetése. Az első fővárosi jelenetsorban Marika dolgozni indul, és baljós történésekkel szembesül, de az emberek négy nyelven beszélve is megértik egymást, a szlovák mondatba magyar szavak keverednek, aztán németül, persze pozsonyi németül folytatódik a beszélgetés (vagy fordítva), a gyerekre rá kell szólni, hogy ne beszéljen csehül (mert legelőször a cseheket üldözték el), de mindenki megtiszteli a másikat azzal, hogy az anyanyelvén szól hozzá. A falusi magyar gyülekezet (a néhány gárdista kedvéért) szlovák nyelven megtartott karácsonyi miséjén viszont egymást próbálja túlordibálni szlovák és magyar Jézus dicsőítésének címén. Egy lánykakórussal indul az egész, a szlovák pap a zsidók és a magyarok gyűlöletétől csöpögő, a gyülekezet által szerencsére nem értett prédikációja után. A dalt a gárdisták is ismerik, bekapcsolódnak, hát mégiscsak van valami közös: a hit, de nehogy má’ a magyar ének elnyomja a szlovákot, hangosabban, bajtársak… s végül mindenki üvölt. Emlékezetes jelenet.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
