Több százezer embert végeztek ki az egymással szemben álló felek (a Franco vezette fasiszta falangisták lényegesen többet, mint a baloldali köztársaságiak, de azért őket se kellett biztatni), zömüket azért, mert (igazoltan vagy vélhetőleg) nem úgy gondolkoztak, mint a gyilkosaik. Még manapság is tárnak fel tömegsírokat, és próbálják azonosítani az áldozatokat.
Ez a kegyeletteljes, jó szándékú film is egy ilyen eseménnyel indít. Telefonhívást kap egy fiatalasszony: lehet, hogy megtalálták a dédapját egy Barcelonától 500 kilométerre lévő tömegsírban. Tessék? A már beszédképtelen nagypapát idősotthonban ápolják, de az anya miért nem beszélt erről soha? És miért akarja őt lebeszélni az utazásról? Megvan tehát a generációkon átívelő – és a társadalmilag is értelmezendő – mintázat: a dédapa, akivel megtörtént, a nagypapa, aki nem beszélt róla, az anya, aki hárít („továbblépne” úgymond), és a lány, akinek belső igénye van a dolgok tisztázására. Elutazik hát nagyapja gyermekkorának helyszínére, hogy összerakja a széthullott mozaikot.
A katalán Antoni Benaigest a köztársasági időkben rendelik a kasztíliai faluba, s az első dolga levenni a keresztet az osztályterem faláról. A gyerekek lelkesednek a sosem látott (még ma is kreatívnak ható) pedagógiai módszereket bevezető tanárért, aki arról írat fogalmazást, hogy milyennek képzelik tanítványai a sosem látott tengert. Először a rossz arcú plébános megy kérdőre vonni a tanárt, azután ráhívják a tanfelügyelőséget, de a kekeckedni érkező hivatalnok döbbenten konstatálja, hogy nem csak számolni, írni, olvasni tudnak tökéletesen a 200 fős település elemi iskolájában, de használják is ezt a tudást. Ez a legnagyobb baj: egy paraszt csak ne kezdjen gondolkodni! Ezért kell végezni vele már a Franco-puccs első napjaiban.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
