Hajdu Szabolcs remek drámaíró. Alapvetően film- és színházi rendezőként szoktuk őt számon tartani, pedig írói tudása legalább ilyen fontos az alkotásaiban, ahogy ebben a darabjában is, ahol még a tőle megszokottnál is banálisabb helyzeteket ír meg, rendkívül érzékenyen.
Mitől lesz fontos egy könyv? Például attól, válaszolhatnánk, hogy a mindennapjainkat meghatározó kérdésekkel foglalkozik. De ez nem teljesen igaz, ettől csak aktuális lenne. Fontossá az teheti, ha ezekhez a kérdésekhez a szokásostól eltérő szemszögből közelítve, az elvárttól eltérő válaszokat, illetve a lehetséges válaszok más rétegeinek megértését kínálja. Ez a könyv aktuális és fontos.
Milyen apa lesz abból a fiúból, akinek az a legelső emléke a saját apjáról, hogy az meglátogatja őt a fiatalkorúak börtönében? Vagy abból a fiúból, aki megölte az anyját bántalmazó nevelőapját? Vagy abból, aki azért verte össze a társát, mert az azt terjesztette róla, hogy sírt? A fiatalkorúak börtönében játszódó darab látlelet a rendszer tehetetlenségéről, bemutatva, hogy mit is jelent az, hogy valaki „jobb sorsra érdemes”.
A magyar roma festészet immáron nemzetközi szinten is jegyzett alkotója nem festőnek készült. Az etnográfusok szemében már-már „szokványos” úton indult el, noha a szülei is normát sértettek, hiszen egy zenész és beás cigány között nemigen jöhetett létre kapcsolat.
A fiatal lengyel szerzőnek eddig három könyve jelent meg magyarul: első kötetében, a Reisefieberben elsősorban az énkeresés motiválta, az utóbbi kettőben pedig zsidó és ukrán gyökerekkel rendelkező családja történetét idézi meg, mindkét műben más-más módon lépve el a családregény hagyományától.
Antwerpen talán nem tűnik a legfotogénebb belga városnak, ám kultúrákat és globális hálózatokat összekapcsoló szerepe rejteget izgalmakat.
A Metallica életműből általában az első három albumot (Kill ’Em All, 1983; Ride the Lightning, 1984; Master of Puppets, 1986) szokás kikezdhetetlen remekművekként emlegetni.
A Vintage Galéria a hetvenes évek konceptuális/koncept munkákra fókuszáló sorozatát most két olyan alkotó nagyjából egyazon időben (1973–1974) készített munkáinak válogatásával folytatja, akik viszonylag távolról érkeztek el a képzőművészethez.
Társadalmi vállalás, közösségi alkotás, nagyszerű színészek, elhivatott civilek, profi stáb – minden adott volt egy remek előadáshoz.
Néhány évvel ezelőtt egy készülő filozófiai lexikon szerkesztői Schöpflin Aladárról kértek szócikket. Meglepett a fölkérés, vissza is kérdeztem: a kritikus Schöpflinről? Ady Endre és Mikszáth Kálmán monográfusáról? A színművészeti lexikon szerkesztőjéről? Igenlő válaszuk nyomán kutatni kezdtem az eligazító szakirodalom után.
Az ökoirodalom leglényegesebb felfedezése talán az, hogy a világ nem csak az emberi tettek miatt érdekes. A fák, a folyók, az évszakok vagy a méhek éppúgy történeteket mesélnek, és ha mi csak a saját szemszögünket látjuk, az élet ezer arcából szem elől tévesztünk kilencszázkilencvenkilencet.
"Hogy ez a dermesztő nyelvi-gondolati-beszédtechnikai nívó a maga pőreségében visszhangzik a Kossuthon, még akkor is megdöbbentő, ha már amúgy se voltak illúzióink."
