Nagyon nehéz elhinni, hogy létezik még új a nap alatt, így egy sorozat, amely az 1970-es évek Amerikájának vallásos erkölcseibe és makulátlan családképébe holmi unalomból elkövetett hűtlenséget helyez, pláne nem olyasmi, amire felkapnánk a fejünket.
Bergman az 1970-es években már túl volt sikerei csúcsán. Korábbi remekművei, különösen a Trilógia és a Persona sokakat meggyőztek arról, hogy a svéd filmrendező szinte minden kortársánál intenzívebben vizsgálta az emberi lélek mély rétegeit.
Négy meztelen férfi színész úgy tesz, mintha majom lenne. Nincs semmilyen történet, de a valósághoz (vagy más történetekhez) köthető fikciós keret se nagyon. Nem hajótöröttek vagy mauglikölykök, nem csöppentünk egy Jane Goodall-filmbe, hiszen a harc sosem a nőstényekért vagy a táplálékért folyik. Ez egy színházi kísérlet.
A tehetetlenség törvénye kimondja, hogy a testek alapvető tulajdonságukból adódóan megpróbálnak ellenállni minden, a mozgásállapotukban bekövetkezett változásnak. Csehov hősei ugyanígy tartanak ellen minden újnak, bénultan nézve a világuk szétesését. Csehov klasszikusához eddig talán még egyetlen rendezés sem társított zenei ritmust. Most a tizenkét szereplő a tizenkét szólam: a színpadi tehetetlenség maga.
Az 1988-as Két test, egy lélek nem tartozik David Cronenberg legtöbbet tárgyalt munkái közé.
Milyen élet vár arra, akinek már a születése is egy második világháborús film partra szállós jelenetét idézi? Félelmekkel, szorongásokkal, bűntudattal teli, amelyben már a kínokat enyhíteni hivatott gyógyszerek bevétele is felér egy próbatétellel. Az Amitől félünk egy ilyen, törékeny lelkű hőst állít elénk, akinek eposzi útja legalább akkora kihívás elé állítja őt, mint a nézőket.
A bűn mibenléte nagyjából azóta az emberi fantáziavilág egyik sarokpontja, amióta Káin fejbe verte Ábelt. A bűnügyi históriák története az emberiség önképének alakulását is modellezi.
„A dolgok csak egyféleképpen történhetnek, tudniillik, ahogy történtek” – ismételgeti az író szereplője, aki regényt ír az író szereplőjének családjáról, akiknek a nevei és a családtagjainak a nevei tökéletesen megegyeznek a valódi nevükkel. A főhőst ugyanis épp az (és semmi más nem) érdekli, mint az, hogy hogyan is történtek a múltban a dolgok. Mint egy krimiben: a lehetőségek közül ki kell zárni mindent, hogy eljussunk oda, ahogyan az eset valójában történt.
A személyességet explicit módon felvállaló színházzal párhuzamosan, és részben azzal átfedésben, egyre több a traumafeldolgozó, terápiás, problémaközpontú előadás is.
A színpad hátterében egy Komoly Dolog feliratú fényreklám hirdeti: itt most komoly dolgokról lesz szó. És tényleg, komoly dolgokon röhögjük magunkat könnyesre, ám egy ponton azért elkomorulunk.
„Az engedelmes zene a legunalmasabb a világon” – nyilatkozta nemrég az idén 75 éves John Foxx.
