A Tigris és sárkány és a Hős filmzeneszerzője hat éve már járt is nálunk, mégis bemutatásra szorul a magyar koncertlátogatók előtt. A hatvanhat éves, kínai származású komponistáról hídemberként szokás beszélgetni, aki a hagyományos kínai klasszikus zenét tömegekhez vitte el a nyugati világban.
A tíz másodperces TikTok-videók korában, miután az albumformátumot tucatnyiszor eltemették, hogy a helyét átvegye a percre kész, bármikor streamelhető dalok univerzuma, egy fél évszázados zenekar szűk órát átfogó lemezanyagát akár lázadásnak is tekinthetjük. Hát még akkor, ha egy első látásra letűnt zenei világot képvisel, és úgy szól, mintha a tagok most kezdenék a húszas éveiket.
Tom Ripley a világirodalom Don Giovannija. Vagy majdnem, de már a világirodalom is bajos egy kicsit. Nevezett ugyanis – ki ne tudná – Patricia Highsmith ötkötetes regénysorozatának hőse, Highsmith pedig, nyilván szentségtörés ezt kimondani, krimiszerző, jobbára.
Egy nő narancsot tart a kezében. Fehér ruhát visel vagy világosat, mert a kép fekete-fehér. A kéztartása törékenységet és titokzatosságot sugall, mintha el akarna rejteni valamit a világ elől. A „narancs titkos jel: nem a gyümölcsöt veszik meg, hanem a lányt. Mást és mást jelent egy, kettő vagy három narancsot kérni” – magyarázza a szöveg a 2006-os, Emberkereskedelem és rabszolgaság, Kambodzsa című kép mellett.
Nehezen találni a NER torz emlékezetpolitikai univerzumában kanonizáltabb történelmi figurát, mint néhai Mindszenty József bíborost, esztergomi érseket.
Teljesen érthető, hogy egy olyan nehezen magyarázható és felesleges, ideológiailag is kérdéses, múltba révedő gumicsont-intézkedést, amilyen két éve a megyék vármegyésítése volt, minden fronton reklámozni kell, hátha úgy tűnik, hogy volt értelme az egésznek.
Furcsa hely volt itt annak idején a komcsi. Simán csináltak egy hentesből belügyminisztert, s amikor nem vált be, visszamehetett a szakmájába – vezérigazgatónak a szegedi szalámigyárba.
Szabó Réka, a Tünetből a független színházi szcénát egyre jobban sújtó körülmények miatt Szünet Együttessé változó társulat vezetője és Kánya Kinga szociológus beszélgetésével indul az esemény. Szabó rendezőként, Kánya konzulensként készíti elő a közönséget a közösségi színházi előadásra.
A múlt század nyolcvanas–kilencvenes éveiben (nagyjából az ezredfordulóig) nagy „divatja” volt az intellektuális prózának is nevezett posztmodern szövegirodalomnak, amely (nagyon leegyszerűsítve) nem a történetekről, hanem a nyelv lehetőségeinek értelmezéséről „szól”, intertextusokkal való pazar játékokkal, irodalmi reflexiókat működtetve.
A mindenkori Oscar-díj-átadó gáláknál csak az Oscar-díj-átadó gálákról írt elemzések nyomasztóbbak.
A történet főhőse a kamasz Jézus, akit a szerző végig héber nevén, Jesuának hív.
– Sziasztok, magyarok! – mondta a Szabadság, mérsékelten kíváncsi pofával, rágózva. A magyarok nem válaszoltak, csak visszabámultak. Az egyik oldalba bökte a másikat: „Faszt akar ez?” A másik azt mondta, hogy „Honnan tudjam? De itt hiába arcoskodik, ilyeneket szoktam enni reggelire.” Ennyiben maradtak.
