Az eredmény szükségképpen heroikus bukás lenne. Most, hogy távolodunk tőle, és a legtöbben inkább csak elfelejteni szeretnénk ezt a rémálmot, mi sem természetesebb, hogy a Szikszai Rémusz által rendezett projekt irányt váltott, és az eredeti tervtől eltérően az írók teljesen szabad kezet kaptak, a kikötés csupán annyi volt, hogy arról írjanak, amit éppen maguk körül látnak a világban. Így írt Jászberényi Sándor az ukrán háborúról, Závada Péter egy fontos levélről, amely nem ér oda Mantovába a pestisjárvány miatt, Háy János Pipás Pistáról, aki elteszi láb alól a háborúban depresszióssá és agresszívvá vált férfiakat, Parti Nagy Lajos pedig rémálmot látott egy igen jó minőségű bőröndről és annak tartalmáról. Tasnádi István azt mutatta meg, hogy milyen hülye ötlet hazafinak lenni, Gimesi Dóra Odüsszeusz nőit hozta össze egy kórházi váróban, O. Horváth Sári pedig az olvadozó jégtáblákon igyekezett békét teremteni a jegesmedvék és a pingvinek között, de a macik nem akarták eléggé az összefogást, meg már úgyis tök mindegy volt az egész.
Szikszai Rémusz pedig egy kerettörténetet írt, s az így kilenc plusz egy kis rész között a sokszínűségük miatt mindenki megtalálhatja a hozzá legközelebb állót. Személyes kedvencem Fábián Péter tanmeséje Hiddel Béláról, a jószívű, kissé málé, konteókra fogékony fiatalemberről (Pethő Gergő remek alakításában), aki pár nehéz évet és egy idegösszeomlást követően eléggé kifordul önmagából. Nagyon tetszett még Székely Csaba Saját kis koronavírusunk című szövege, amely azt mutatja meg, hogyan tudunk a koronavírusból saját magunk számára előnyt kovácsolni.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
