Színház

Sose volt

Szeánsz (Necromancy)

Kritika

A modern technológia életeket ment, elveszi a munkánkat, pénzt vesz el tőlünk, pénzt spórol meg nekünk, összeköt vagy éppen elválaszt minket. De előfordulhat az is, hogy valaki valami egészen másra használja. Például szellemidézésre.

Egyáltalán nem evidens kérdés, hogy mit kezdünk az emlékezés rítusával, pláne akkor, ha olyan korszakot szeretnénk megidézni, amelyről csak másodkézből lehetnek információink. A hetvenes–nyolcvanas évek rajongójaként magam is többször szembesültem már az emlékezés árnyoldalával is. A neoavantgárdot például minden elemében bátor időszaknak tartom, az alkotók permanens ellenállása különleges formákat és kísérleteket eredményezett. Az utókor azonban, velem együtt hajlamos túlértékelni és idealizálni a korszak underground művészeit. Az Edith nevű bárban például nemrég Gémes János Dixiről emlékeztek meg. Izgalmas alakja kevésbé alkotásaiból, inkább filmekből, dokumentumfilmekből maradt velünk, ezekből úgy tűnik, a legenda két lábon járó műalkotásként élte a mindennapjait. A korszak rá emlékező hősei viszont az este egy pontján a régi, azóta is feszítő ellentéteik, ügyeik mentén szinte kisiklatták az alkalmat: a figura és az egész időszak törött tükrökben látszott csupán. Milyen volt hát Dixi valójában? Milyenek a többiek? Kívülállóként lehetetlen volt erre választ adni.

Kelemen Kristóf ebben az új projektjében az emlékezés gesztusai közül talán a legnehezebb opciót próbálgatja: valamiféle érzetet akar átadni, annak az illúzióját, hogy ha csak tizenhét percre is, de visszamenjünk az időben: ott és akkor „legyünk” ahol és amikor ők, a megidézettek voltak. Az is teljesen nyilvánvaló, hogy miért gondolja mindezt alapvetően szükségesnek a korszak megértéséhez. Az Artpool Művészetkutató Központban tett VR-szemüveges utazás alatt Schuller Gabriellát, a korszak kutatóját követjük, aki a mappákkal teli polcok között mutatja meg, hogyan válnak hús-vér emberek és műalkotásaik dokumentumokká. Ezeknek a dokumentumoknak természetesen nagyon örülünk, az utókor e téren (milyen ironikus) sokat köszönhet például az ügynöki jelentéseknek.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.