Szükséges és lehetetlen

Wisława Szymborska: A növények hallgatása – Válogatott versek

Vannak, akik szeretik a költészetet. De szeretik a húslevest is cérnametélttel, és még sok minden mást is, például kutyát simogatni. De hogy mi is az a költészet, arról, habár sok ködös válasz született már, a vers írójának – a Vannak, akik szeretik a költészetet című versé, amelyből az idézett gondolatok is származnak – fogalma sincs.

Idegen is lenne tőle az efféle kinyilatkoztatás. Ebben a kötetben ugyan többször is szerelmet vall a költészetnek, de ugyanakkor meg is mosolyogja azt. Mintha a költészet inkább egyfajta magatartás, attitűd volna, és nem is feltétlenül az írott szóban öltene testet. A Vannak, akik szeretik a költészetet zárlatával is inkább megmutatja, amit körbejárni próbál: „Én meg nem tudom és nem tudom, és ebbe / kapaszkodom mentőkorlátként.” Maga a versírás a mentőkorlát, vagy ez a nem tudás? Máshol is él hasonlóan zavarba ejtő szerkezettel: „Vannak, akik ügyesebben űzik az életet. / Rend van bennük és körülöttük. / Mindenre mód és helyes válasz.” A felsorolás még folytatódik, például azzal, hogy „Lepecsételik az egyetlen igazságot, / a felesleges tényeket papírdarálóba dobják, / az ismeretleneket / előre kijelölt dossziékba.” A lírai én néha irigyli is ezeket az embereket, mégis: örül, hogy ő nem tartozik közéjük. Csak egy bizonyosság van: a bizonytalanság.