A könyv, bár első látásra távoli témát dolgoz fel, azt gyomorszorító közelségbe hozza. Tegyük hozzá, a magyar változat kicsit kaotikus kiadói háttere (ez most melyik is: Metropol, Galaktika, vagy a régi Szépirodalmi felélesztése?), és nem kifejezetten kiforrott esztétikájú belívei sem segítik a mű berobbanását.
Diop alighanem a horrorisztikus elemeket sem nélkülöző háborús próza egyik friss alapművét hozta össze öt évvel ezelőtt. Az irodalomtörténész szerzőnek (a 18. századi afrikai és francia irodalmi kapcsolódások kutatójának) második regénye ez, ám az első, a szenegáli delegáció 1889-es párizsi világkiállításon tett látogatását feldolgozó műve sem tűnik érdektelennek. Hazájában egyebek közt a Goncourt- és Femina-díj rövid listájára is felkerült (a gimnazista olvasók úgynevezett „kis” Goncourt-ját el is nyerte), ám a könyv világkarrierje a 2021-ben elnyert Nemzetközi Booker-díj után indult el.
Ez azért is érdekes, mert ugyan a magyar fordítás alapja az eredeti francia szöveg, a cím viszont az angol kiadásokat követi. A regény eredeti címe ugyanis Frère d’âme volt, ami inkább lelki testvért jelentene, miközben utal a bajtársiasságra is, tehát nem csak angolra, de magyarra sem lehetne címszerűen, frappánsan fordítani. Ám amit elveszít a cím metaforikus szinten (hiszen végig ezzel a lelki testvérséggel játszik a mű), azt visszanyeri egy másikon, ugyanis a regényben ugyancsak fontos vonulatként jelenik meg a kolonializációs rasszizmus problematikája. A magyar fordításra – Balla Katalin munkája – aligha lehet panaszunk, pontosan hozza azt a nyugtalan vibrálást, ami a költői, balladisztikus, ugyanakkor szűkös szókinccsel és nyers képekkel operáló repetitív regénynyelv sajátosságát adja.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
