„Ramadánkor történt. A férjem két hónappal azelőtt halt meg. Otthon ültünk a gyerekeimmel és az anyósommal, amikor kopogtak az ajtón. Kinyitottam, és nagydarab férfiak nyomultak a házba. Az anyósom kérlelte őket, hogy ne bántsanak minket, őt szúrták le először. Aztán Alit, a fiamat vették célba, én elé ugrottam, így csak a lábán sebesítették meg, engem viszont elvonszoltak, szexuálisan bántalmaztak és megkéseltek. 28 napig feküdtem kómában, és arra ébredtem, hogy nem tudom, hová lettek a 8 éves ikerlányaim. Azóta sem tudom, hol vannak, élnek-e még” – meséli Sajra, aki jelenleg menedékkérőként él egy kis tengerparti görög faluban, Oroposzon.
Oroposz – azelőtt szálloda volt
A görög bevándorlás- és menekültügyi minisztérium adatai szerint 2019-ben több mint 77 ezer menedékkérelmet adtak be, s tavaly több mint 13 ezren kapták meg a menekültstátuszt, és közel ugyanannyit elutasítottak. A rendszer lassúságát mi sem mutatja jobban, mint hogy 2019 végéig az évek során beadott kérelmek közül több mint 87 ezret nem bíráltak még el. Idén február végén ráadásul Erdoğan elnök megnyitotta a határokat Európa felé az addig a törökországi menekülttáborokban élők előtt, arra hivatkozva, hogy az Európai Unió nem tartotta be a 2016-os menekültügyi megállapodást. Ez még inkább megterhelte a görög menekültügyi rendszert, az igazi áldozatok azonban azok a menedékkérők, akik éveket várnak az interjúra, ahol a hatóságok eldöntik, megkapják-e a státuszt, vagy visszaküldik őket. Sajra lassan egy éve van Görögországban, de még azt sem tudták neki megmondani, hogy mikorra várható az interjú időpontja. A fia kérelmét mindenféle magyarázat nélkül elutasították.
A középkorú nő Afganisztánban szívsebészként dolgozott, a férje mérnök volt, és már a gyerekek születése előtt fenyegetéseket kapott, munkából hazafelé menet többször elkapták és megverték – hogy pontosan kik, azt ő sem tudta, de úgy sejtette, a tálibok küldték az álarcos embereket. Sajra könyörgött a férjének, hogy hagyják el az országot, de ő ragaszkodott Afganisztánhoz, úgy érvelt, mégiscsak az a hazája. „Gazdagok voltunk, gyönyörű házunk volt, keményen dolgoztunk, hogy a gyerekeinknek meglegyen mindenük – folytatja a nő –, de mindenünk odaveszett, a támadóink felgyújtották a házunkat, elvitték a pénzünket, a dokumentumainkat, nem maradt semmink. El kellett jönnünk, különben megöltek volna.” Sajra és Ali eleget tudott fizetni egy embercsempésznek, hogy Törökországig eljussanak, onnan csak a hetedik próbálkozásra sikerült átkelniük a görög határon: többször próbáltak szárazföldön, végül a tengeren jutottak át Leszboszra. A néhány hete porig égett Moriában töltöttek két hónapot, és mint mindenki, akivel a hírhedt táborról beszéltünk, Sajra is azt mondja: az maga a pokol. „Egyedül sehová sem mertem menni, nehogy kiraboljanak, sosem voltunk biztonságban. Sátorban éltünk, néhány plédet kaptunk csupán, a kemény földön aludtunk, s ha esett az eső, elázott mindenünk.” A moriai két hónap után a sziget központi városába, Mitilínibe kerültek, majd fél évvel később érkeztek Oroposzra. Az út Afganisztánból két évig tartott.
Oroposzon jelenleg 12 menekült család él, többen kicsi gyerekekkel. A tengerpart és a település központja kiadós sétára található az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága (UNHCR) által fenntartott létesítménytől, amely korábban szállodaként funkcionált, bár erre ma már nem sok minden emlékeztet. A lakások egy vagy két szobából, fürdőszobából és főzőfülkéből állnak. Az ott élők szerint a táboroknál jobbak a körülmények, bár a hőség itt is elviselhetetlen volt, és többször találkoztak már patkánnyal. „Mitilíniből nem hozhattunk semmit magunkkal, ezeket a szőnyegeket egy kukában találtuk, a téli ruháinkat is onnan kell majd összeszednünk” – mondja Sajra, és hozzáteszi, menedékkérőként havi 150 euróra jogosult. Szeretne dolgozni, ahogy a fia is, de munkát nem vállalhatnak. „Nagyon hiányzik az orvosi hivatás. Az úton sok mindenkinek tudtam segíteni, itt is sokan fordulnak hozzám, mindenkinek van valami panasza, sérülése, fájdalma. Ezzel legalább elfoglalom magam, Afganisztánban 8–10 órákat voltam a műtőben, és most nincs mit csinálnom.” Kérdezem, haragszik-e valakire. „Afganisztánra!” – vágja rá.
Malakasza – nem embernek való
Az Athéntól 40 kilométerre, Malakasza településen a túlnyomórészt sátrakból álló tábort a görög hatóságok tartják fent, a Nemzetközi Migrációs Szervezet (IOM) segítségével. A biztonsági őrök elhajtanak a kapuból, a bevándorlásügyi minisztérium engedélye nélkül nem léphetünk be. A kaputól néhány méterre azonban szabadon beszélgethetünk a tábor lakóival. Jórészt Afganisztánból érkeztek. Szíriaiakkal elvétve találkozunk: 2019-ben a szír menedékkérők több mint 99 százaléka megkapta a menekültstátuszt, az afgánok esetében ez az arány mindössze 31 százalék. Közülük sokakat elutasítanak, sokan (közel 42 százaléknyian) az oltalmazotti státuszt kapják meg.
„Ez itt olyan, mint egy börtön – kezdi az egyik afgán férfi –, 38 fok van, naponta egy palack vizet kapunk, a mosakodáshoz csak 2 órára biztosítanak vizet. A tűző napon állunk sorba, és sokszor nem is kerülünk sorra. A koronavírus miatt sokszor kellene kezet mosni, fontos lenne a higiénia, de itt nincs semmi. Úgy élünk itt, mint az állatok.” Az út mentén, ahol gyorsan körénk gyűlnek a táborlakók, eldobált készételes dobozokat látni, bennük megsárgult rizs és gyanús küllemű fasírt. „Az ételt a hadsereg osztja, hiába mondjuk, hogy ez nem jó, főzünk mi magunknak, nem engedik. Erre is, mint mindenre, az a válasz, hogy minek jöttünk ide, menjünk vissza a saját országunkba.” Ők azonban inkább várnak, noha az interjúik időpontjáról semmi információ nem érkezik. „Bármelyik országba szívesen mennék, ahol van egy kis emberség. Öt gyerekem van, itt nem tudnak iskolába járni, nyelvet tanulni. Négy család él egy sátorban, a családokat függönyök választják el egymástól. A csecsemők a földön fekszenek, a múltkor az orvos megvizsgálta őket és azt mondta, igyanak sok vizet. Világítás nincs, nyáron iszonyú a hőség, télen pedig megfagyunk, ha nem változik valami. Azt ígérték, télire hoznak konténereket, de egyelőre nem történt semmi” – mesél a kondíciókról egy afgán férfi. Azt mondja, a koronavírus elleni védekezés annyiban merül ki, hogy egyszer kaptak maszkot.
Az egészségügyi ellátás hiányára mindenki panaszkodik: szinte lehetetlenség időpontot foglalni, az orvosok nem látják el őket dokumentumok nélkül, akkor sem, ha nagy nehezen eljutnak a legközelebbi kórházig, ami Malakasza és Oroposz esetében Athénban van. Sajra azt mondja, hiába említi meg, hogy ő is orvos, elküldik, pedig a szúrt sebe begyulladt és kezelni kellene. Malakaszában ott jártunkkor éppen rosszul volt valaki a táborban, nagy fájdalmakkal feküdt a földön. Két órával azelőtt hívtak hozzá mentőt; este tudtuk meg, hogy órákkal később érkezett.
Diavata – elütni az időt
A Szalonikitől 7,5 kilométerre fekvő Diavata jobb képet mutat. A kerítésen lyukak tátongnak, így egyszerűen be tudunk lépni az egyébként biztonsági őrökkel védett táborba. Nemcsak sátrak, hanem konténerlakások is vannak itt, némelyik előtt kis kert virít. A tábor oldalában futó poros úton zöldséges kiabál, tőle vásárolnak friss gyümölcsöt a tábor lakói. Faiz (kérésére a nevét megváltoztattuk – F. Zs.) fiatal afgán férfi, a feleségével és pár hónapos kisbabájukkal lakja az egyik konténert. Most nagy szatyor krumplit cipel. „Tolmácsként dolgoztam az amerikaiaknak – magyarázza, amikor megjegyzem, milyen jól beszél angolul –, ezt a tálibok nem nézték jó szemmel, ezért kellett eljönnöm Afganisztánból. Miután eljöttem, a tálibok elrabolták az öcsémet, hogy információkat szerezzenek a családomtól a hollétemről. Az öcsémet végül elengedték, de a családom továbbra is veszélyben van, nagyon féltem őket.”
Faiz nem érzi magát biztonságban, azt mondja, az év elején a táborhoz közeli buszmegállóba tartott, amikor egy autó megállt mellette és megpróbálták betuszkolni, de még időben elfutott. Az autó rendszámát megjegyezte, be is jelentette a rendőrségen, de az eset következmények nélkül maradt. „Azóta letöröltem magam minden közösségi oldalról, megváltoztattam a telefonszámomat, és keveset járok ki a táborból.” Pedig ideje még bőven van Görögországban: 2023-ra szól az interjú időpontja. „Várok. Mivel sok nyelven beszélek, addig is próbálok segíteni a táborban élőknek, a gyerekeket angolra tanítom, a felnőtteket elkísérem ügyet intézni és fordítok nekik. Letöltöttem Bill Gates és Elon Musk könyveit, és azokat olvasom. Ők a példaképeim. Én is sikeres ember akarok lenni, aki hatással van másokra, tanít és vezeti a népét. Egy nap szeretnék visszamenni az országomba, és politikával foglalkozni. Vagy iskolát nyitni. Addig is pozitívnak kell maradni. Csak így lehet itt kibírni.”
Sok menedékkérővel találkoztunk, akik elmondták, szívesen dolgoznának, tanulnának görögül vagy fejlesztenék az angoljukat, de nincs rá lehetőség. A segítség és a lehetőség jellemzőbb a táborokon kívül (erről riportunk következő részében lesz szó), ha a táborlakók nem szervezik meg magukat, a kerítésen belül nem történik semmi. A fiatal szülők az iskola hiányára panaszkodnak.
„Beszélek arabul, törökül, pastuul, fársziul és angolul – sorolja Karim, aki szintén Afganisztánból érkezett és a Láriszához közeli táborban él feleségével és két kisfiával –, úgyhogy sokat tudok segíteni másoknak. Ez többnyire békés hely, de azért vannak viták amiatt, hogy az emberek nem értik egymás nyelvét. Félreértik egymást, és rögtön összevesznek. Akkor jövök én, és lerendezem a vitát. Én hívom a rendőrséget vagy a mentőket is, ha kell. Általában 20 percen belül ide is szoktak érni.”
Lárisza Athéntól nagyjából 200, Szalonikitől 120 kilométerre fekszik. A település melletti tábor – a legtöbb hasonló intézménytől eltérően – nyitott, se kerítés, se őrség nem állja utunkat. Ez szabadságot ad az ott élőknek, de kisebb a biztonság is, előfordul, hogy kirabolják vagy fenyegetik a táborlakókat. A konténerek tetején egy-egy napelem, az ideiglenes otthonok előtt virágoskertek, a családok az utcán beszélgetnek, átmennek egymáshoz vacsorázni, a gyerekek pedig együtt játszanak a kis központi téren. Élnek itt afgánok, szíriai kurdok, szomáliaiak. Két oldalról csupasz sziklák veszik körül, fentről a tábor oázisnak tűnik a sivatag közepén. Ám a menedékkérőknek itt is éveket kell várniuk az interjúra, nincs iskola, nyelvtanfolyam, nincs munka és nincs egészségügyi ellátás, betegség annál több. Egy szomáliai család elmeséli, hogy egyebek közt azért jöttek Európába, mert az egyik felnőtt otthon nem kapta meg a megfelelő kezelést. A férfi kerekesszékben ül, két testvére gondozza. Amióta Görögországban vannak, mély depresszióba esett, és egy ideje alig hajlandó megszólalni.
Karimék „lakása” valóságos luxus: a kétszobás konténerben vannak ágyak (a többi helyen leginkább matracokat láttunk), két hűtő és légkondicionáló is. A konténer előtt fedett kis terasz, a kertben érik a paprika. „A koronavírus miatti korlátozás alatt kezdtem el kertészkedni. Féltem, hogy ha nem tudunk bevásárolni, nem lesz mit enni, és különben is el kellett valamivel ütni az időt” – mutatja Karim a termést: kígyóuborkát, paprikát, cukkinit. A férfi emellett bitcoinnal kereskedik, közösen a szomszédaival. „Be kellett fektetni valamennyi pénzt az elején, azóta naponta 30 dollárt keresek, és mivel már van egy csapatom, utánuk is kapok valamennyi pénzt” – avat be Karim az üzleti titkokba, és lelkesen mutatja telefonján az online platformot, ahol a biznisz zajlik. Egy Svédországban élő afgán barátja ismertette meg vele az üzletet. A táborban azóta többen is belekezdtek, a csapat minden este nyolc órakor találkozik a helyi csapatfőnök „irodájában”, azaz az egyik konténerben. A szoba szinte üres, középen íróasztal áll, rajta a laptop, mire odaérünk, a Zoomon már nagy erőkkel folyik a tanácskozás, a stratégia átbeszélése. A megbeszélés után Karimék vacsorával kínálnak, afgán ételeket készítenek, ám azokból ők egy falatot sem esznek. Ez náluk így szokás, ha vendégeket fogadnak, magyarázza és hozzáteszi, így úgy érezhetik magukat, mintha újra otthon lennének.
A riport elkészítésében a Minority Rights Group nyújtott segítséget.
_top_story_lead_focuspoint_70x70.jpg?key=48bfe9bc15cc1e7f866c6bd6b9b3c14f)
