Rendőrök és biztonsági emberek sorfala mellett elhaladva jutottunk be az egyébként meglehetősen békés, csütörtök esti Rumbach Sebestyén utcából a két éve felújított impozáns zsinagógába. A pesti utca önfeledt kavalkádja és a zsinagógában uralkodó hangulat között még úgy is megrázóan nagy volt a kontraszt, hogy erre természetesen készültünk előzetesen.
A detektoros kapuk után az első dolog, amit megláttunk, egy műanyag kismotorokból álló installáció volt: mindegyik piros járgányra egy-egy, a terrorszervezet által elhurcolt és azóta is Gázában fogva tartott izraeli gyerek fotóját erősítették.
A Zsidó Világkongresszus és az Izraeli Labdarúgó Szövetség által szervezett hivatalos programra is a szélsőségek között ingadozó hangulat volt jellemző. Mint köztudott, az október 7-i támadás után kialakult helyzet miatt Izraelben nem lehet jelenleg nemzetközi sporteseményeket rendezni. Ennek folyományaként került az izraeli labdarúgó válogatott utolsó két Európa-bajnoki-selejtezője Magyarországra, azon belül is egyenesen Felcsútra, az Orbán Viktor háza mellett álló Pancho Arénába. A szervezők egyike a helyszínválasztást firtató kérdésünkre csupán annyit válaszolt, Magyarország mellett még Németország jelentkezett, hogy befogadná az izraeli csapat meccseit, más ország nem. Ők hazánkat választották – tette még hozzá megkérdezettünk –, ennél biztonságosabb hely most nincsen számukra.
Hasonló vélemények hangoztak el a színpadi beszélgetéseken is. Jakov Hadas-Handelsman, Izrael Budapesti nagykövete a nagy hagyományú zsidó-magyar sportkapcsolatok folytatásaként értékelte a felcsúti meccseket, amit a magyar felet képviselő Bienerth Gusztáv is megerősített. Moran Meiri, az Izraeli Labdarúgó Szövetség alelnöke pedig arról számolt be, hogy a Svájc elleni találkozón egyenesen úgy érezték, hazai pályán játszanak a felcsúti stadionban.
Valamivel színesebb volt a második panelbeszélgetés, bár a korábban a Beitar Jerusalemnél és a Hapóél Tel-Avivnál is megforduló, háromszoros izraeli bajnok Pisont István végül nem tudott eljönni, kollégája, a Beitar Jeruzsálemmel két bajnokit nyerő Sallói István személyében is képviselte az izrali-magyar focitradíciót. Ami azt illeti, Sallói és beszélgetőtársa, Ronit Glasman néhány pillanatra feledtetni tudták az esemény szomorú apropóját is. Igaz, nem túl sokáig.
A második labdarúgó panel végeztével rövid szünet után Elinor Biton-Variah lépett a színpadra.
Neki a labdarúgáshoz már meglehetősen kevés köze volt: mint bemutatkozásából kiderült, egyike a Kfar Aza kibuc elleni támadás túlélőinek.
A nő beszámolója szerint október 7-én reggel férjével és három gyermekével tartózkodott otthon, amikor megszólalt a hangos riasztás. Ekkor az egész család bevonult a házuk biztonsági szobájába, de kicsivel később, mivel a riasztás elhallgatott, ismét előjöttek onnan. A férje azonban a konyhaablakon át meghallotta, hogy odakint arabul beszélnek, és néhány kést magához véve visszaterelte a családot a biztonsági szobába. Az efféle helyiségek meglehetősen elterjedtek a Gáza körüli izraeli területeken található településeken. Azonban, ahogy erre Biton-Variah és más túlélők is felhívták később a figyelmet, a biztonsági szobák az arrafelé elég gyakori rakétatámadások átvészelésére lettek kitalálva, a házakba betörő harcosok ellen – minthogy efféle támadás, pláne ezen a szinten nem is fordult elő egészen eddig – nem feltétlenül biztosítanak védelmet. Sok biztonsági szoba ajtaja nem zárható be belülről, és nem mindegyik ajtó golyóálló. Biton-Variah-nak és családjának szerencséje volt: habár hallották, hogy a fejük fölött, a házuk emeletén és a tetőn is terroristák tartózkodnak, a biztonsági szobájukat nem fedezték fel a behatolók. Később viszont megtudták, hogy a Hamász fegyveresei arra használták a család dombtetőn álló házát, hogy onnan, a jó rálátást kihasználva, tűz alatt tartották a környező házakat és utcákat, számos civilt legyilkolva. Biton-Variah-ék végül nagyjából húsz órát töltöttek étlen-szomjan a biztonsági szobában, közben a kibuc WhatsApp-csoportjában igyekeztek tartani a kapcsolatot a többi lakóval. Ezen a csoporton keresztül szereztek tudomást arról is, hogy néhány családot már lemészároltak a behatolók, mint ahogy itt tudták meg, hogy jó ideig várniuk kell a hadsereg érkezésére is. Ez utóbbira másnap hajnalban került sor, ekkor menekítették ki őket a házból a katonák, akiknek jó darabig egyébként ki sem merték nyitni az ajtót, tudván, a terroristák sokszor izraeli katonának adják ki magukat, hogy kicsalogassák a rejtőzködő civileket. Kfar Azában még három napig folytak az összecsapások, mire minden terroristát sikerült a hadseregnek likvidálnia. Ez volt az egyik legnagyobb veszteséget elszenvedő kibuc a támadásban: az október 7-e előtt valamivel több mint hétszáz fős település legalább hatvan lakóját, köztük teljes családokat, időseket és gyerekeket is lemészároltak a palesztin fegyveresek, valamint elraboltak tizenkét felnőttet és hét gyereket, akiket jelenleg is ismeretlen helyen tartanak fogva.
Elinor Biton-Variah beszámolója után a sajtó képviselőinek lehetősége volt más túlélőkkel is beszélni. A Narancs.hu-nak nyilatkozó Ejal Ben Cvi a gázai határkerítéstől pár kilométerre található Be'eri kibucban élte át a támadást.
Kérdésünkre, hogy milyen volt a település október 7-e előtt, a negyvenkét éves férfi azt válaszolta, valóságos paradicsomi hely.
Ben Cvi harmadgenerációs be'eri lakos, a családi felmenői a kibuc alapításánál is ott voltak már. Mint fogalmaz, összetartó, gondoskodó, békés szocialista kibuc volt az övék. A támadás azonban elképzelhetetlen veszteségeket okozott a közösségnek, az ezerkétszáz lakosból legalább százharminc főt lemészároltak a Hamász terroristái, köztük nőket, gyerekeket, sőt, csecsemőket is. Több tucat házat felgyújtottak a támadók, és az elhúzódó harcok is katasztrofális hatással voltak a kibucra. Amikor a támadásról kérdezzük, Ben Cvi elmondja, a riadó nem ritkaság feléjük, bizonyos értelemben már hozzá is szoktak, hogy alkalmanként a rakétázások miatt be kell vonulniuk a biztonsági szobákba. Október 7-én reggel is azt hitte, valami ilyesmiről lesz szó, korábbi esetekben a katonaság nagyjából tizenöt-húsz percen belül megjelent mindig, és előhívta az embereket. Ám ezúttal hiába várták a hadsereget, helyette arabul üvöltöző és összevissza lövöldöző terroristák lepték el a kibuc területét. Mint Ben Cvi mondja, mivel ő maga is szolgált harcoló alakulatnál, rögtön felismerte, hogy nagyobb baj lehet, amikor a könnyű kézifegyverek mellett gránátvetők és nehézgépfegyverek hangját is meghallotta. Feleségével, három kicsi gyerekével és a család kutyájával a biztonsági szobában kuporogva, a kibuc WhatsApp-csoportjában követték az eseményeket.
Ahogy a férfi meséli, akkor lett számára egyértelmű, hogy milyen tragédia történik éppen velük, amikor az egyik közeli házban lakó barátnőjük egy rövid üzenetben tudatta, hároméves lányát az előbb lőtték agyon.
Később a nővel is végeztek. Hogy az ő biztonsági szobájukat miért nem próbálták feltörni, erre Ben Cvi nem tud egyértelműen válaszolni; talán csak szerencséjük volt, talán valami megzavarta a támadókat. A házukat felforgatták, az ablakokat betörték, több szomszédjukat is lemészárolták, de ők valami szerencse folytán túlélték a támadást. Amíg odabent voltak a biztonsági szobában, igyekeztek a gyerekek számára fenntartani valamiféle észszerűség látszatát: hagyták, hadd nézzenek meséket a tableten, fülhallgatóval, és ha rákérdeztek, mi a baj, azt felelték nekik, betörők járnak odafent, de nem kell félni. Amikor végre a hadsereg kiszabadította őket, odakint már kénytelenek voltak a gyerekek is szembesülni a pusztítással: kiégett házak, füstölgő romok között vezették őket a katonák, és hiába szóltak olykor, a gyerekek ne nézzenek valamelyik irányba, természetesen a halomba hordott holttestek nem maradtak észrevétlenek előttük. Ráadásul, ahogy a férfi meséli, a kibuchoz vezető úton, ahol az őket kimenekítő katonai busz is várakozott, végig halottak és szétlőtt autók hevertek, errefelé menekültek ugyanis a közeli Re'im zenei fesztivál résztvevői is, jelentős részben sikertelenül.
Kérdésünkre, hogy lát-e esélyt a visszatérésre Be'eribe, Ejal Ben Cvi némi gondolkodás után azt válaszolja, hogy igen, hiszen számára és a családja számára is Be'eri az egész életüket jelenti. Nem szeretne belenyugodni, hogy ezt a nagyszerű helyet egyik napról a másikra el tudja pusztítani egy csapat terrorista. Mindenképpen vissza fog térni, mondja, de ezzel biztosan nem mindenki lesz így. És hatalmas erőfeszítésbe kerül majd újra életet lehelni a mészárlás után a közösségbe. Miközben beszélgetünk, többször is odajön hozzánk a férfi nyolc éves lánya, aki az elhúzódó rendezvényt YouTube-ozással igyekszik kibekkelni.
A gyerekeknek se lesz könnyű, jegyzi meg a férfi, nem látszik rajtuk, de nagyon megviselte őket, amit átéltek. "A kislányomnak két közeli barátnőjét is elrabolta a Hamász, és még mindig nem tudunk róluk semmit."
Magyarországi tartózkodásukra kitérve azt meséli Ben Cvi, hogy a focimeccsek apropóján hozta el őket a Szochnut nevű szervezet. Mint mondja, jó érzés volt a Pancho Arénában az izraeli himnuszt énekelni, igaz, a lányának főleg az Aquaworldben tett látogatás tetszett. Amikor ez utóbbi szóba kerül, a kislány félreteszi a kezében tartott telefont és lelkesen bólogatni kezd. Ez most eltereli a figyelmét, jegyzi meg az apja, de vasárnap már mennek is vissza Izraelbe.
