1973 márciusában aztán Fischer megmutatta az egész világnak, mit is tanult a taunusi erdőkben, még ha a világ e tudományt több mint huszonöt évvel később csodálhatta is meg. A képsorozat első kockáin két bukósisakos férfi rohan egymás felé: fehérben a rendőr, feketében Fischer. Majdnem egymásnak mennek; mindkettő megtorpan. Ekkor a paramilitáris fiatalok egy csoportja beéri szellemi vezetőjét. Legyűrik a rendőrt, a már földre szorított szolgálót és védelmezőt Joschka háromszor-négyszer szolid biztonságból gyomorszájon öklözi. Az egyenlőtlen küzdelemnek hamar vége szakad, a fiúk, mint akik jól végezték dolguk, távoznak.
A földön fekve ott marad Marx.
Az apák bűnei
A szakmunkástanuló kollektívák tagjai, a nevelőotthonokban felnevelkedett munkásfiatalok nagyobb számban 1967. június 2. után kezdtek el félkatonai jellegű kommunista sejtekbe szerveződni. Ezen a napon találkoztak ugyanis először az állami erőszakkal. A perzsa sah elleni tüntetés egyik békés bámészkodóját, Benno Ohnesorg diákot agyonlőtte a karhatalom. Pár hónappal később Fischer részt vett Stuttgartban egy, a vietnami háború elleni megmozduláson. Több társával együtt rohamrendőrök csoportja behajtotta egy mellékutcába, és brutálisan összeverte.
A második világháború borzalmai miatt különösen érzékeny baloldali fiataloknak ez elég bizonyíték volt arra, hogy rendőrállamban élnek. A "Soha többé Auschwitzot!"- felfogás arra késztette őket, hogy felvegyék a harcot. Németország nagyvárosaiban megkezdődtek azok a tüntetések, utcai összeütközések és házfoglalások, amiket ma ´68-ként emlegetünk.
A budakeszi hentescsaládból származó Fischer először a gimnáziumnak fordított hátat, majd félbehagyta a fényképésziskolát is. A hatvanas évek végén kifogástalan pedigrével csatlakozott a frankfurti kommunista brigádokhoz. Eredetileg a baloldali értelmiség vezető gondolkodóit akarta hallgatni az egyetemen, ám hamar a helyi mozgalom ideológiai vezetője lett, és első feleségével a barikádokra került. A Springer kiadó és médiavállalat nyomdáját zárták körül ´68-ban, hogy megakadályozzák a Bild terjesztését. A tömeg felelősnek tartotta a sajtót a berlini diákvezető, Rudi Dutschke megsebesítésében, akit egy szélsőjobbos lőtt meg a nyílt utcán néhány nappal az akció előtt. Fischert és feleségét sok társukkal együtt megverte a felvonuló karhatalom. "Ekkor döntöttem el, hogy hivatásos forradalmár leszek" - áll Joschka visszaemlékezéseiben. ´ ekkortájt arról szónokolt, hogy az állam visszasüllyedt a második világháborút megelőző náci időkbe, és erről a társadalom gyanútlan, sötétségben tartott része tudomást sem vesz, a baloldali mozgalmak ellen uszító véleményformálók pedig egyenesen segítik e folyamatot. "Az apák bűnei miatt fogunk fegyvert. Fontosabb a cél, mintsem hogy visszarettennénk az erőszak használatától. Auschwitz nem ismétlődhet meg." Fischer barátja, Daniel Cohn-Bendit, a párizsi diáklázadás vezetője pedig így tekintett vissza e korszakra: "Auschwitz, mint nejlonszatyor a fejünkön, fojtogatott minket. A felvonuló karhatalom téves asszociációt váltott ki bennünk, és ez legitimizálta erőszakos fellépésünket ellenük."
A fiúk bűnei
Ettől fogva Fischer nem hiányzott egyetlen megmozdulásról sem. Lett légyen az egy egyetemi felolvasás megzavarása, demonstráció a főtéren, illegális házfoglalás, Németország jelenlegi ötödik legmagasabb közjogi méltósága egyiket sem hagyta ki. E konzekvens jelenlét veszélyezteti mostani pozícióját, s talán érthető, hogy Fischer egy-egy balul sikerült balhét most szívesen kihúzna önéletrajzából.
Pedig a rüsselsheimi Opel-üzemben például ártatlanul kezdődött az ellenállás 1970 elején. Fischer és ideológiailag képzett társai hamis papírokkal beálltak gyári munkásnak. Feladatuknak a kapitalista rendszer megbuktatását tartották, s ezért Marx tanaira akarták felnyitni a kizsákmányolt réteg szemét. Ám a futószalag mellett Joschka nem sokra ment Marx-, Hegel- és Arisztotelész-ismeretével. A Bundesliga is jobban érdekelte a gyáriakat, mint a történelmi rendszerdöntő küldetés. Amikor a négyszemközti meggyőzés taktikáját feladva, 1971-ben a szakszervezeti gyűlés publikuma előtt szították az ellenállást, a vezetőség a munkások tapsától kísérve a forradalmárokat nagy ívben visszarepítette elfoglalt házaikba.
A következő években egyre kiélezettebbé vált a harc a karhatalom és a magukat "Spontinak" nevező brigádok között. Ez elsősorban két ember számlájára írható. Fischerékhez csatlakozott Daniel Cohn-Bendit, a ´68-as párizsi diákmozgalom kitoloncolt vezetője, és Hans-Joachim Klein, aki később a remek magyar kapcsolatokat is fenntartó Carlos vezetése alatt ´76-ban megszállta a bécsi OPEC-székházat, és túszul ejtette az értekező minisztereket. A terroristaként számon tartott Klein számlájára három ember meggyilkolását írják (peréről, amelynek beidézett tanúja Joschka Fischer, lásd keretes írásunkat). Ebben az időben kezdték el e szigorúan szervezett kommunista szakadár szervezetek az erdei harcművészetet. A fák között tanultakat gyakorolta 1973-ban Fischer, éppen egy Marx névre hallgató rendőrön. Tettestársa Hans-Joachim Klein volt.
Égj, Opel, égj!
Harmincegy évvel a második világháborús német kapituláció után, 1976. május 9-én az állami híradó bejelentette: Ulrike Meinhof, a vörös brigadérosok példaképe stuttgarti börtöncellájában felakasztotta magát. "A reakciósok a halálba kergették, szó szerint megsemmisítették őt" - írta Fischer. Este az egyik házban találkoztak az elvtársak, és forró vita alakult ki. Egyértelmű volt, hogy másnap a spontik kiprovokálják az összecsapást a rendőrséggel, az esti órákban csak azon tanakodtak, használjanak-e molotov-koktélt vagy ne. Használtak.
A demonstráció betiltása ellenére a legelszántabbak nem tágítottak az utcáról, várták a harcot. A kiérkező rendőrkapitány és egy alacsonyabb beosztású tiszt kipattant az Opelből. A sofőr benn maradt. A lehúzott ablakon, az anyósülés felől ekkor zúgott be egy molotov-koktél. A bennrekedt férfi megpróbált kimászni a nyitott ablakon, de a biztonsági öv megfogta. Mire társai kirángatták, bőrfelületének több mint fele megégett. A kórházban sikerült megmenteni az életét, de azóta rokkantnyugdíjasként tengeti napjait. Joschka ez alkalommal is az utcai harcosok között volt. A bűncselekmény után négy társával letartóztatták, de végül kihallgatás nélkül szabadon engedték.
Azt, hogy a benzines palackot maga Fischer hajította volna be az autó ablakán, nem állítja senki; ám egyes vélemények szerint az előző esti vitában Fischer beszélte rá társait a molotov-koktél használatára. Az aktát két éve előásták, és az ügyészség újra felvette a nyomozást ismeretlen tettes ellen gyilkossági kísérlet ügyében. Ha bebizonyosodik: a maga elsőrangú retorikai képességével és ideológiai fölényével épp Fischer vette rá a többieket a gyilkos eszköz használatára, úgy ő számít majd a felbujtónak, ami a német büntető törvénykönyv értelmében el nem évülő bűntény.
Javuló tendenciák
Az Opel elhamvadása után az utcai harcosok útja kettévált. A véres küzdelmet Németország-szerte is egyre inkább a vörös terroristák vitték tovább. Az RAF és a 2. Juni ebben az időben követték el emberrablásos gyilkosságaikat (Schleyer, Aldo Moro), míg a házfoglalók java része polgári útra tért. Az erőszakos cselekmények elítélői, köztük Fischer, belátták a spontik végzetes hibáját: fasizmusellenesség ide vagy oda, épp azokhoz kezdtek hasonlítani, akik ellen harcoltak. Joschka csatlakozott a zöldekhez, és az utcáról tárgyalótermekbe helyezte át a harcteret. Az atomenergia- és háborúellenes párt első tartományi minisztere lett. A frankfurti eskütételen készült 1983-as fotó a tornacipős Fischerről akkoriban bejárta a világot. A zöldek szerepét azóta dicsérik a németek, legnagyobb érdemükként a ´68-as lázadás ideológiai megőrzését emelik ki, és ez nekünk, magyaroknak is fontos. Fischer és pártja megőrizte a ´68-as diákok jelmondatát: "Soha többé Auschwitzot!" Akik annak idején Németország "függetlenségéért" harcoltak és a NATO-szerződés felbontását követelték, a rendszerváltás után a népirtás megismételhetetlenségének kategorikus imperatívusza miatt szavazták meg a kosovói bevetést, és harcolnak most az EU keleti bővítéséért. Fischer azt a vitakészségét, amit éveken át csiszolt társaival az elfoglalt házakban, most a diplomáciában kamatoztatja, és ennek a csatlakozásra váró országok örülhetnek a legjobban. Joschka Fischer az állam ellenségéből az állam legjobb reprezentánsa lett. Olyan határozottságot és elvhűséget közvetít, ami az ellenzék szemében is támadhatatlanná teszi. Most ugyan megkapja a magáét a fotók miatt, de megbecsültsége szélesebb annál, mintsem hogy baja eshetne. A támadások hátterében pedig nem a jobboldali ellenzék, hanem a ´68-as generáció lecsúszott és megkeseredett tagjai állnak. Az Európai Unió legnépesebb országának minisztere és alkancellára néhány kellemetlen sajtótájékoztatóval meg fogja úszni az egész botrányt. A terhelő tanúknál ugyanis mindig felvetődik a személyes érdek. És a hirtelen élesen emlékezők inkább tűnnek politikai haszonlesőknek, mint szavahihető tanúknak.
Gergely Márton
Mit szól a német politika?
A labdát a Stern magazin dobta újra fel, az a Stern, amely épp a Springer kiadóvállalat tulajdonában van - nekik pedig 1968 óta van mit megbosszulniuk. Hogy miért pont most kerültek elő Lutz Kleinhans több mint huszonöt éves felvételei, senki sem tudja. A frankfurti fényképészt, akinek kizárólagos tulajdonában vannak a képek, eddig senki sem kérdezte ki.
A pártok eltérően értelmezik az alkancellár múltjából fakadó konzekvenciákat. A paletta jobb szélén helyet foglaló ellenzéki keresztényszocialisták (CSU) a német szélsőjobb határozott tiltásáért a balszélsők üldözését is megkövetelik, Fischerben pedig példaértékű esetet látnak. A kereszténydemokraták (CDU) "a Nagy Öreg" (azaz Helmut Kohl - ahogy Orbán Viktor nevezte őt) pénzmosási és illegális támogatásszerzési manipulációjának véget nem érő utóhatásaitól akarnak végre szabadulni. Ezért látnák szívesen a Fischer-botrány elhúzódását és a külügyminiszter bukását. A liberálisok, ha elveik szerint meg kellett is bocsátaniuk, nyilatkozataikban a Zöld Pártot támadják. A miniszter túlságosan is megbecsült személyiség, fő ellenfelük különben sem Fischer, hanem a pártja. A politikai értelmezéseknek a botrányon túlmutató változata a PDS-től jön. A Demokratikus Szocializmus Pártja a keletnémet kommunista Szocialista Egységpárt jogutódja. A volt NDK-s tartományok stabil húszszázalékos támogatottsága mellett az egységes német parlamentben frakcióval rendelkező exkomancsok hosszú távon csak nyugati bázissal politizálhatnak. A köztársaság ezen oldalán élő választók azonban nem nagyon felejtik el a kommunista múltat. A párhuzam tehát kézenfekvőbb nem is lehetne. Fischer legfegyelmezettebb támogatói azok, akik nem önszántukból olvasták Marxot, mégis kívülről megtanulták. A fiatalos és demokratikus arculatot kereső PDS-elnök asszonya, a 45 éves Gabrielle Zimmer már egy interjúban kimondta az NDK egységpárt jogutódjának feltételezhető új szlogenjét: "Megbocsátás Fischernek, megbocsátás pártunknak."
Fischer, a tanú
A régi harcosok, ha nem vitték is oly sokra, mint Fischer, manapság mind megbecsült polgárok: van köztük színész, kabaréigazgató és képviselő. Egyetlen régi társ jár csak egészen más cipőben.
Fűző nélküliben.
2000. október 17-én bekövetkezett az, amit Hans-Joachim Klein a legjobban el akart kerülni. A frankfurti tartományi bíróság előtt számot kellett adnia három ember meggyilkolásáról és az OPEC-tanácson részt vevő miniszterek túszul ejtéséről. A per második tárgyalási napján Kleint Joschka Fischert egykori "barátjának és példaképének" nevezte. Idén január 16-án - a német történelemben először - egy hivatalban lévő külügyminiszter és alkancellár jelent meg egy gyilkossági perben a bíróság előtt. A tanúként beidézett Fischer pozíciójára hivatkozva azt kérte, hogy a meghallgatás Berlinben, csak a bíró, az ügyész és az ügyvéd jelenlétében történjen. A bíró azonban visszautasította ezt, és felajánlotta, hogy a külügyminiszter programjához igazodva, a bíróság szívesen átruccan testületileg a fővárosba. Joschka meghátrált, és megjelent az ülésteremben. A világ vezető hírszolgáltatói megverekedtek az ülőhelyekért a frankfurti bíróság 165 C termében, de a tárgyalás nem tartogatott szenzációs hírt. Fischer vallomásával tisztára mosta magát. Volt barátja sincs annyira rossz helyzetben. Carlos az egyetlen élő tanú, aki francia börtönéből terheli Kleint. Igaz, hinni nem sokan fognak neki. A kérdés az, hogy az OPEC elleni támadás három áldozatát ki lőtte le. Egy hulla kiadó. Ha Carlos át tudja passzolni Kleinnek, aki az akcióban maga is gyomorlövést kapott, legalább tíz évvel kevesebbet kell ülnie. A frankfurti ügyészségnek a kezében nincs elegendő bizonyíték, így Klein valószínűleg öt év múlva már szabadlábon fog német showműsorokban nyilatkozni.
