„Akkor győzhetünk, ha békét kötünk a mérsékeltekkel”

Matti Steinberg történész, nemzetbiztonsági szakértő Izrael és a palesztinok esélyeiről

Hogyan rabolhatta el a Hamász az izraeli–palesztin konfliktus rendezésének esélyeit, és milyen szerepet játszott ebben ­Benjamin Netanjahu? Mit gondolhatnak a palesztinok a ­Hamászról, és maradt-e bármi esély a békére? A palesztin ­kérdés egyik legtekintélyesebb izraeli szakértőjét faggattuk.

Magyar Narancs: Mi vitte rá, hogy tudományos alapon foglalkozzon a palesztinokkal?

Matti Steinberg: A véletlen. A Közel-Kelet történelmét és az iszlámot, illetve arab nyelvet és irodalmat tanultam a Jeruzsálemi Héber Egyetemen. Muszlimok arabul írott iszlám­ellenes írásait elemeztem, istentagadók, szekulárisok, agnosztikusok műveit. Sokat foglalkoztam Szadik al-Azennel. Ő a Yale-en tanult, Kanttal is foglalkozott, és nem azt állította, amit Nietzsche, hogy Isten/Allah meghalt, hanem az elfogadott iszlám forrásokat értelmezte szkeptikusan, kérdéseket felvetve. Minden vallással meg lehet ezt tenni, ő az iszlámmal merte megtenni. Ezt a könyvét aztán Libanon kivételével az egész arab világban betiltották. A 70-es években még taníthatott filozófiát a Bejrúti Amerikai Egyetemen, de aztán halálos fatvát adtak ki ellene, előbb Damaszkuszba, majd Németországba menekült. A Prince­tonon egy majd’ 7 órás beszélgetést rögzítettem vele az iszlámmal szembeni kritikai gondolkodásról. Vele kezdtem a tudományos karrieremet, és most írom meg róla a már akkor eltervezett könyvet.

Izraelben az 1973-as jom kippuri háború után fordult a tudományos érdeklődés a palesztinok felé, akkor szólalt fel először Arafat az ENSZ-ben. A doktorátusom témavezetője, Jehosafat Harkabi vitt el ebbe az irányba. Ő az ötvenes években a katonai elhárítást vezette, majd kidolgozta a pa­lesztin–izraeli viszály stúdiumát, mint egyetemi tananyagot. Így lettem a palesztin kérdés szakértője. Sok empátiával, ha nem is mindig szimpátiával közeledtem a kérdés felé.

MN: A palesztinok szakértőjeként optimista vagy pesszimista október 7-e után?

MS: A történtek után butaság lenne optimistának lenni – de úgy gondolom, még mindig van lehetőség a viszály megoldására. Igaz, egyre kevesebb, de van remény a megegyezésre. Az utolsó húsz évben azért nem sikerült megbékélni, mert ez lemondást követelt volna, és a fő akadály, őszinte sajnálatomra, az izraeli kormányok álláspontja volt.

MN: Meddig kell visszamenni, ha meg akarjuk érteni a folyamatokat?

MS: Személyesen a 90-es évektől vettem részt a történésekben. Nagyra tartottam Jichak Rabint, mert őszinte ember volt, tudtad, hányadán állsz vele. Amikor egy politikus igent vagy nemet mond, ritkán lehetsz biztos abban, amit mond, mindig valamiféle köd lebeg a valódi gondolataik körül. De Rabinnál az igen és a nem is valódi volt. Baruch Goldstein 1994 márciusában, ramadánkor 29 muszlimot gyilkolt meg, miközben azok Hebronban a pátriárkák sírjának mecsetében imádkoztak. Akkor már a Sin Bet, a belbiztonsági szolgálat vezetőinek a tanácsadója voltam. A merénylet után Rabin a Balfour utcai kormányfői rezidenciára tanácskozásra hívott hírszerzőket és szakértőket, én palesztinszakértőként voltam jelen. Azt mondtam akkor, hogy ki kell használni az 1993-as oslói egyezményt, és még azelőtt, hogy Arafat megérkezik – mert csak néhány hónappal később jött meg Tuniszból –, végleges békeegyezményt kell kötni.